A kerítés mellett föl a magasba
nyújtogatta ágát a tűlevelű fa
a zöld fenyő.

Ha az égi kék fagyot hirdetett
a magány lombjai közé költözött
didergett, fázott.

Pedig ő volt a fák fehér királya
ha rátelepedett a hó koronája
ezüst sapkája.

Ágai között megbújtak a seregélyek
onnan indultak el északról délnek
felverve a csendet.

Majd közeledett március hava,
ami ágairól leolvasztotta
könnyezve a havat

A tavaszi szellő még megsimogatta
beszökött közé az orgona illata
májusban.

A fiam még a tövében játszott
a kelepelő gólyával társalgott
a hugicát várta.

A felkelő napsugár csak húzta, húzta
esőben fürdette, levelét csiszolta
simogatta.

Addig törtetett fel-fel a magasba,
hogy a ránehezült terhet alig bírta
elfáradt.

Az évek felnevelték, vihar megtépázta
lassan veszélyessé vált emberre, házra
s egy szomorú reggel

Sercegett a fűrész, csattogott a balta
s recsegve, ropogva búcsúzott a fa
mi pedig sírva.

Megosztás

Tweet