Hallgatom a külső, és a belső, nagy-nagy
csendet, és valahol mélyen felsír bennem a
magányos gyermek, kit örökre, magamban
eltemettem: most már mindig egyedül kell
lennem? Szól a tétova kérdés a lelkemben.
Rá halkan, a belső hangom felel: lesz, amikor
vissza fogod sírni azt, amitől most szenvedsz.
Mert a magányod valami mást is magában rejt:
ott van benne a béke, nyugalom, a csend mélyén
szabadság rejtőzik. Ha egyedül is, de szabad vagy,
nem kötnek kötelességeid, elvárások sokasága,
amelyeket mások veled szemben támasztanak.
A nyitott ablakon át madárének hallik, majd
emberi hangok csendülnek fel a játszótéren, egy
felnőtt kiált, és gyerekek kacagnak, a fejem felett
váratlanul rákezdi egy fúró, ez az egyetlen ide nem
illő, disszonáns hang. Mégis, megnyugtat, ahogyan a
csendembe hangok vegyülnek, nem maradtam
végleg magamra a föld nevű bolygón, gondolom,
egyedüllétem talán csak valami átmenet.

Megosztás

Tweet