Élt a távoli keleten egy háremhölgy, aki éppen kiosont a palotából, ügyesen kicselezve a már álmos őröket. Suhant le a márványlépcsőn, egyenesen a kertbe. A hosszú fátyla finoman libbent utána, csíkot húzva a szantálfa illatától tömény levegőben. A távolból a dob és a furulya hangja tette még titokzatosabbá az éjszakát. Kikerülte a medencéket, a rózsafejeket, amelyek a nehéz súlytól hajlottan csüngtek a száron. A Gyönyörök Ligetébe igyekezett, ahol majd álmodozva bolyonghat hajnalig.
Szép volt, de nem gyönyörű. A göndör fekete fürtjein megcsúszott a hold fénye, amikor a bokrok leveleit simítva sétált. A vágy kínjának fogja volt. A sóhajában a szíve reménye szakadt fel, melyet a zavarodott lelke űzött ki magából.
Reménytelenül szerelmes volt. Csodálta a férfi termetét, a halántéka rezdülését, a mélyen zengő határozott hangját és az étvágyát, amellyel kitüntette a kegyencnőit. A szultánnak négyszáz hibátlan szépségű ágyasa volt, akik közül kedvére válogathatott.
Öt éve került a hárembe, de még nem került sorra, a fenség észre sem vette a számtalan ékköve közül. Kezdetben még bizakodott, de mára már alábbhagyott a hite. Nem jut be a baldachinos nászágyba, nem repíti őt a férfi a csillagok fölé.
Lefeküdt a harmatos pázsitra és figyelte a fekete égbolton pislákoló fényeket, miközben a keserű könnyei végig folytak az arcán. A cseppek fanyar kelyhét ürítette, melynek a mélyén a férfi arca aranylott.
Egyszer amikor a magányos ágyában riadtan ébredt, mert démonok üldözték, egy rabtársa melegen ölelte át, felforrósítva benne a tüzet, amelyről azt sem tudta, hogy parázslik benne. Többször vonaglott meg a kéjtől, melytől vágya a férfi után még lüktetőbbé vált. Ezután már az udvarhölgyek parfümtől és olajtól fényes testét gyakran élvezte ki, de úgy érezte, hogy a szeráj romjai alatt fuldoklik, mert az igazi gyönyör el van tőle zárva. Napról napra, évről évre mást kegyelt a szultán.
Milyen zsarnok, milyen kegyetlen, észre sem veszi az ő édes vágyát! Hagyja, hogy a csalán bozóttá nője be a virágát. Elszárad, kiég, ha nem öntözik a nőiességét, korhadt kóróvá válik és egyszer csak eltűnik a semmiben. Minek várni, a sorvadás elkerülhetetlen, jöjjön érte a sok átvirrasztott éjszaka után még ma a halál!
A testét gyöngyös függöny mögé rejtik, a szultán majd vet rá egy kósza pillantást, már emelné is le a tekintetét róla, de akkor felfigyel az egykor bíbor színű ajkának ívére és megtörténik az, amely a valóságban oly soká váratott magára. Lángba borul a fájdalomtól a férfi szíve, az elveszett lehetőség béklyót vet köré és siratni fogja.
Könnyű köd szállt a magányos lány szemére. Egy gyengéd kéz ölelte ki a lelket belőle.
– Tudom, hogy a sóvárgásod elfáradt benned, ígérem, hogy a mennyben szebb életed lesz. Ott majd elkerül a kétségbeesett vágy és megtart az Isten irántad érzett szeretete.
Megszabadult!
Hozzászólások