Dél-dunántúli életkép
A velem átellenben lévő székeken ültek. Munkából hazajövet. A délutáni járaton. Megtárgyalták az éppen aktuális munkahelyi pletyókat, majd az útvonalon látottak-tapasztaltak kötötték le a figyelmüket.
– Ez a busz itt is megáll? Nem is tudtam.
– Pedig ezer éve ezen utazunk – így a másik hölgy.
– Csak, ha nincs le- vagy felszálló, akkor nem áll meg.
Most megáll. Egy idős, falusi öltözékű bácsi Bonyhádra utazna. A sofőr nem adhat jegyet. Okostelefonja meg nincs, így nem utazhat. Ajtó becsuk, tovább megyünk.
– Most mi is következik?
– Kakasd.
– Aha, látom, De mit is ír alatta, azt hogy Kockrsch? Az meg milyen nyelven van?
– Svábul. Tudod, itt svábok is laknak.
– És ez a tábla? A sok kriksz-kraksszal? Talán kínai nyelven? Már csak ők hiányoznak innen.
– Az nem kínai, valami más. Most nem jut az eszembe.
– Tudod, az a sok bevándorló – veszi fel a gondolata fonalát az aggódó hölgy – majd meglátod, a választások után elárasztanak majd bennünket.
– A Covid mellé már csak ők hiányoznak.
– Lehet, hogy ők hozták be azt is.
– Lehet, de erről még nem hallottam.
Lassan a busz Szekszárdra ér. Készülődnek ők is a leszálláshoz. Holnap egy újabb nap – állapítják meg – majd reggel találkoznak.
Feltekintek a vasútállomás tornyán lévő órákra. Mindkettőn a már megszokott 2 óra 7 perc, vagy ha úgy tetszik 14 óra 7 perc. Ez így délután közelebb van a valósághoz. Elindulok gyalog a platánfák szegélyezte sétányon. A kerekes székben ülő koldus a már megszokott helyén. Tehát minden rendben.
Hozzászólások