Ruhánkat akarják váltani megint,
és húz bennünket átkozott hínár,
megizzaszt a gőzölgő, lidérces láp,
nem tudunk áthidalni rajta,
ott, kint talán ember, ki áll?
Ó, nem, csak a képzelet,
s megint megcsal, látom már,
sokan zárnák a bazárt, mossák
a füstös, koszmákos ablakukat,
a beolvadt harang hiába kondul,
hangjában nem érez mást, sem magát,
és jönnének a snájdig, új bárók,
húznák Münchausen haját,
otthon bárhol, hontalanul,
és a bűn s láp előnyeit védik:
mint a betegség, az ártó.
Hozzászólások