Ott állt hetven éve az a ház, fenn a hegyoldalban, öles fák között. Régen az volt a szokás – most talán már megint –, hogy kinek hol akadt egy talpalatnyi földje, azzal gazdálkodott. Ki így, ki úgy. Attól is függött, hol fekszik az a terület. Ha erdei tisztás, volt, aki árpát vetett oda, mert annak árnyékos hely kell, de olyan is akadt, aki házat épített rá. Általában nyári kalyibát, menedékként eső vagy vadállat, esetleg elemózsiát csenő mókus elől. Nem is készültek azok különleges anyagokból, inkább összehordott kerekkövekből, sziklatörmelékből, kötésnek ott volt a sárgaföld. Sokszor fel nem foghatod, miért örülnek annyira a kapával-kaszával felszerelt emberek egy-egy jóformájú kőnek a mezőre menet, miért veszik fel és gyűjtik a földjük végében csomóba. Kérdezheted, talán választ sem kapsz, de ha belegondolsz, a kő időtálló, erősíti a falat is. Apó is így tett akkor. Összegyűjtötte a környékadta anyagokat, majd vásárolt is hozzá.
A véletlenszerűen arra járók csóválták is a fejüket az építkezést látva, hogy minek ide akkora, meg minek olyan erős. Majd még nehéz lesz lebontani, ha úgy esik. Apó, aki akkor még fiatalember volt, elengedte a füle mellett a megjegyzéseket, csak építette tovább, egyre nagyobbra, egyre komfortosabbra, mindenre valóra. Tudta, vagy csak sejtette, hogy nem csupán menedéket fog majd nyújtani az építmény, hanem az egyetlen menekvés lesz valamikor a nincstelenség elől. Zavaros idők jöttek, enyém, tied, övé, sok van-e vagy kevés? Jobb volt (vagy kényszerűség?) elvonulni a világ zajától, arra pedig nagyszerű volt a ház a hegyoldalban. Forrás volt elég a közelben, a saját két kezével végzett az ember mindent. Fát vágott, fűrészelt, mosott, parázzsal táplált vasalóval vasalt, s ha mulatni akart, saját szájával énekelt, fütyült vagy éppen dorombozott, hegedült. A faluba (vagy a szomszédfaluba) csak néha kellett lemenni gyufáért, lámpacsőért, petróleumért. Megszokták odafenn. A messzi is csak addig messzi, amíg meg nem ismered az utat, meg nem szokod a távolságokat.
Idővel azonban enyhült a társadalmi feszültség, javultak a körülmények, apránként a menekvésházba is bekerült minden szükséges és szükségtelen holmi és szolgáltatás is. Kikerültek viszont a gyerekek, el messzire, nagyvárosokba, nagy iskolákba. Nem is jöttek haza, ottragadtak. Néha lábadozni jöttek, vagy komoly szellemi munkára, hogy békén legyenek a kifordult világ zsibongásától. Pár napra hazalátogatni is szerettek, kiültek a vén diófa alá, gyümölcsöt szedtek, múltat idézve szüreteltek, ropták a táncot a szüreti bálban. Később hozták a gyerekeiket is. Mutogatták nekik a nevezetességeket: madárodút a fában, savanyú, sós, édesvízű forrásokat, több évtizede kiszáradt kenderáztató tavakat, permetező gödröt, amelybe egyikük bele is esett egyszer, meg a fenyőfát a ház mögött, amelyen valaha mókusok fészkeltek. Piha. Semmi sem volt nagy dolog nekik. Viszont nagyon kötődtek az idő múlásához. Hoztak is apónak többször (merthogy hamar romlottak) elemes faliórákat ajándékba, hogy el tudjanak igazodni a napszakok között. Apó pedig mindig megőrizte a régieket. Arra gondolt, nagyobbacska korukban oda fogja adni nekik, hogy szétszerelhessék. Emlékezett, hogy ő is, meg a fia is mennyire kíváncsiak voltak mi van az órában.
Aztán eljött az idő. Hosszú esős nap volt, a fiúk nem bírtak magukkal. Apó gondolt egyet, lehozta a padlásról a sebesült faliórákat.
– Ezeket szét kellene szedni – szólt.
– Mire kell?
– Semmire, csak szétszerelhetőek – tette mellé a csavarhúzókat apó.
Egy idő után furcsa puffogásra lett figyelmes a fészer felől. Odasietett megnézni, mi okozza. A két unoka egymással szemben állva azon versengett, ki tudja hamarabb szétverni az előtte álló órát egy-egy tűzrevaló fahasábbal.
Apó csak nézte, és eleredtek a könnyei.
Hozzászólások