Jócskán túl voltak már a szalonspiccen. Nem vették észre, hogy ezen a hőségtől fuldokló délutánon úgy bebasztak, mint a tapasztalatlan tinik a vidéki diszkókban. Visszagondolva, annyi mindent csináltak ebben a dunántúli faluban reggel óta, kész csoda, hogy volt idejük inni.
Először is a vendéglátójuk – a fiú egyik rokona – megmutatta a nyulait, majd bevitte őket a helyi iskolába, ahol megnézhették a „Béluska” fényképét az egyik ballagási tablón. A „Béluska” a fiú apja volt. Bármerre is mentek a falu főutcáján, a helyi rokon minden szembejövőnek azt harsogta, hogy itt a Béluska fia, a Karesz unokája, az a nagyvárosi srác. Itt tölt néhány napot a barátnőjével.
Még a termálfürdőben is akadtak emberek, akik rájuk köszöntek, kérdezték, mi van Béluskával, hogy érzi magát a nagyvárosban, üdvözlik őt és nagyon hiányzik. A fiú a felét nem ismerte ezeket az embereket, a mosolygó öregasszonyokat, a borvirágos arcú bácsikat, apja korabeli férfiakat, de készségesen megígérte nekik, hogy átadja apjának az üdvözleteket.
A fürdő melletti étteremben, amikor a tulaj megtudta, hogy a Béluska fia, meghívta őt és a lányt egy palack borra. Saját termés, remek a szőlőhegy a falu felett, mondta nekik elázott mosollyal. Ettől fogva az estét borozással töltötték. Mikor besötétedett, nem bírtak egyhelyben maradni. Csábította őket az éjszakai levegő, a falu csendes utcái.
Egy rozéval a kezükben indultak el az étteremből. Félóra séta után végül a focipályánál kötöttek ki. A rozé akkor már csak félig lötyögött a palackban. A fiú elmesélte, hogy az apja valamikor itt focizott mint csatár. Mikor találtak egy rést a rozsdás drótkerítésen, besurrantak a pályára. A fiú eljátszotta az apja nagy helyzeteit, egy képzeletbeli labdát rugdosott a kapu felé. A lány közben felült a rozzant vasbetonból épült, jobb napokat is megélt lelátóra, vihogva, visongva szurkolt a fiúnak.
Csoda, hogy nem szólt rájuk senki. Talán az üdülőfaluban megszokták már, hogy részeg turisták röhögcsélnek éjszakánként. A fiú belőtte a képzeletbeli gólt, és ahogy tévében látta a nagyoktól, futás közben térdre vetette magát, úgy csúszott végig a száraz, kiaszott gyepen keresztül. A lány odaszaladt hozzá, ki szerette volna venni a részét a gólörömből. Ölelkeztek, hemperegtek, csókolóztak. Mikor feltámogatták egymást, észrevették, hogy a fiú felsértette a bőrt a térdén. Legyintettek, zavartan röhögtek a dolgon, majd a fiúnak eszébe jutott valami.
– Képzeld el – mondta lánynak – apukám mesélte, hogy van egy titkos alagút a falunk és Szentgáloskér temetője között. Gyerekként át is mentek az alagúton Kérre, és jól megijesztették az ottani srácokat, akik a temetőkápolnában szoktak játszani.
A lány hitetlenkedve nevetett.
– Tényleg?!
– Bizony Isten! Megnézzük?
– Naná!
Néhány pillanat múlva már a focipálya melletti sötét, fenyőillatú temetőben jártak. Vihogva elsétáltak a hatvanas években épült szürke halottas ház mellett. A temetőkápolna előtt álló emlékoszlopon a fiú megmutatta a dédapja nevét, aki valamelyik világháborúban esett el.
A kápolnánál a lány megkérdezte, merre van Szentgáloskér. A fiú megmutatta az irány. Arra csak feketeség volt, sötét éjszaka. A lány ismét röhögni kezdett.
– Nem hiszem el az egészet.
– Pedig igaz. Itt indul a titkos alagút, a kápolna alagsorában.
A kápolna ajtaja persze zárva volt. Körbejárták az omladozó falú épületet, de nem találtak más bejáratot, csak egy nyomós kutat, ahol lemosták a fiú térdéről a vért. Ekkor kitalálták, hogy a fiú bakot tart, hogy a lány egy kitört ablakon keresztül bejusson a kápolnába. A lány nem fért be a résen. Azt mondta, hogy egy macska se tudna ott bemenni. Annyira röhögtek ezen, hogy a fiú elejtette a lányt, aki egyenest ráesett. Ott feküdtek egymáson, egymásba gabalyodva a kápolna falánál. Nem is engedték el egymást többé.
Reggel vihogásra ébredtek. Nem messze tőlük egy elnyűtt nő tolta a babakocsiját egy kitaposott ösvényen. Az alsó – „cigány” – utcából tartott a buszmegálló felé. Ellenségesen nézegette az idegeneket. A nő nyomában három purdé sétálgatott, szemtelenül bámulva, hangosan röhögve a látványon. Amikor eltűntek a sövénykerítésen túl, némán öltözködni kezdtek ők is. A temetőkapu felé tartva mohás feszület mellett mentek el. Ott állt a szemetes, tele hervadt virággal, elfakult műanyag koszorúkkal. Oda dobták be a kiürült rozés palackot.
Hozzászólások