Egy rozoga ládában kuporogtál
Nem tetszett a hely, a bezártság,
Szomjaztál és nem kaptál vizet,
A földed is csonttá keményedett.
Leveleid összezsugorodtak, lehullottak,
mint az őszi levelek hevertek alattad.
Nem hagylak itt többet, gonosz voltam hozzád,
már langyos levegő lengte be a szobát.
Ápoltam, locsoltam, mint földet az eső,
de egy ideig hiába vártam a csodát,
nem sietett felébredni, bosszút állt.
Lestem, figyeltem; Meggondolja magát?
Aztán ahogy teltek a hetek
a levelek lassan kizöldültek,
a gyökér is ismét életet adott,
s az én kedves fám új erőre kapott,
még az ablakon is kikacsingatott.
Várta a tavaszt, a fényt, a meleget,
Hogy a bimbók virágba szökkenjenek,
s illattal árasszák el a teret.
De a tavaszi szellő nem sietett
elűzni a megfagyott cseppeket.
Még néhány hetet várni kellett rá.
Pedig a fenyő is már alig várta,
magányos volt ő is a tél viharában.
Aztán egy szép napos reggel arra ébredt,
hogy két erős kar segítségével
kisétált az ajtón a nyári helyére,
s elfoglalta helyét a ház szegletében.
Néhány hét, a rügyek virágba szökkentek,
a Nap szórta sugarát, simogatta, becézte.
És kis idő múlva kizöldült a világ,
új levelek, zöld citromok lepték el a fát.
A fenyő is csodálkozva nézett le rá.
A meleg növesztette, érlelte,
a nyár a zöldeket sárgára festette,
a nap fényétől kisimultak,
már sárgállottak messzire,
így lett újra a ház dísze.
Hozzászólások