Nyolcévesen jutottam el először a tengerhez. Hajnali kettőkor indultunk a kék Skoda 120L típusú személygépkocsinkkal, a jellemző termosztát-probléma miatt végig bekapcsolt fűtéssel. A letekert ablak nem sokat segített, bár az út elején legalább nem tűzött ránk a nap. Húgommal hátul ültünk, feküdtünk a kocsiban, öv sem volt még, nemhogy gyerekülés. Köztünk egy sporttáska képezte a határvonalat, sok volt a holmi, kevés a hely. A horvát hegyeken való átkelés alaposan megizzasztotta az autót, a végén már 1-esben kellett zötyögni a kaptatón felfelé, de végül csak átjutottunk a hágón, és az út nagyobb része még hátra volt. Húgomnak sikerült elaludnia, többször is, én viszont csak bámultam az új tájat, az ismeretlen nyelvű feliratokat, látni vágytam már a tengert. De az még messze volt. A magnóból Chris Rea és Zorán szólt, kazettáról. Apám vezetett, anyám kezében autóstérképpel próbált navigálni. Néha hátrafordult megnézni, jól vagyunk-e.
Kértek teát, pogit?
Csoki nincs?
Nincs, elolvadna.
Finom a pogácsa is, bár nem hamuban sült. Sokáig nem értettem, hogyan lehet hamuban sütni bármit is. Mindig felrémlett bennem, hogy a szegény legkisebb fiúknak nem elég, hogy el kell menniük világgá, még az ételük is tiszta kosz. Miért nem rendesen sütik nekik? Majszoltam a pogácsát, aztán a szendvicset, bár a kenyérhéjat túl vastagnak találtam.
Add ide, majd én megeszem.
Apám nem hagyta soha, hogy ételt dobjunk ki. Ami nem volt egyértelműen romlott, ő elfogyasztotta, egyhetes pörkölt, húsleves, bármi. Anyám persze nekünk már nem engedte, hogy együnk belőle. Most nem fog megromlani semmi, anya alaposan eltervezte, hogy mit hozzunk magunkkal a hűtőtáskában. Töltöttkáposzta, fasírt, sertéspörkölt. Állítólag lesz fagyasztó is az apartmanban, amit kibéreltünk. Kíváncsian vártam, milyen lesz a szállás. „Tengerre néző ablakok”, úgy hangzott, mint egy tündérmese. Én láttam meg először. Bámultam az eget, és hirtelen feltűnt, hogy az alján más a kék. Óperenciás. Felkiáltottam, és mindenki feléledt, éreztük, közel már a cél. Krk-szigetre egy hosszú hídon keresztül lehetett bejutni, aztán még sok kanyargós út után Punat városába. Kérni kellett útbaigazítást többször is, szerencsére anya beszélt kicsit horvátul, így végül megtaláltuk a szállást. Valóban a tengerre néztek a ház ablakai, csak elfelejtették megemlíteni, hogy négy utca is feküdt az épület és a víz között. Fáradtan nem esett jól, osztozni kellett a szobán, sőt az ágyon is húgommal, a csap is szokatlanul vékony volt, kitört belőlem a hiszti.
Mérgező a víz!
Aztán ettünk, ittunk, aludtunk. Lementünk a partra, és minden rendben lett. Sokat fürödtünk a héten. Egyszer elmentünk hajókirándulásra. A sok kis sziget között kanyarogtunk, aztán becéloztunk egy robusztusabbat. Ahogy közeledtünk, láttuk, felirat van a rajta lévő magaslaton: 1110. Vajon mit jelenthet? Egy német családtól megtudtuk, hogy egy régi börtönszigetre megyünk. Izgalmasan hangzott, lesznek ott rabok is? Dehogy, ez már csak turistalátványosság. Egyre nagyobb lett a sziget, élesedett a kép. Már láttuk, hogy valójában mi a felirat, kövekből kirakva a hegytetőn. A felnőttek arcán megértés villant, nekünk a szöveg ugyanolyan értelmetlen maradt.
TITO.
Hozzászólások