Nagypapa már elszunyókált. A pokróca – a ló majd csak jövőre kapja meg – a konyha döngölt földjére csúszott. A kandúr álmában dorombolt rajta. A keresztgerendáról a házi egér bámészkodott lefelé, aki két éve, hogy idehozta a ritkaságszámba menő albínó menyasszonyát, aki azóta se sírja vissza a leányságát.
– Korai még a kamrából uzsonnát hozni – gondolta, és visszamászott a fehérből már kissé megsárgult szőrű, elhízott felesége mellé. – Még egy év, és egészen hozzám szürkül – gondolta, és megsimogatta a szeretett arcát.
A csendet szinte vágni lehetett. Még a legyek se dörzsölték a lábaikat, mint a zsugori uzsorás a kezeit a jól sikerült üzlet után.
Az egérotthon alatt, a sarokban ma nem szőtt a pók, hiszen vasárnap van.
Különben is, a felesége rögtön elaludt a fáradtságtól, s még mosolygott is álmában. Jólesett neki, hogy a hajdani hévvel ölelték egymást az ebédutáni elpilledés előtt.
A konyhában, a hokedlin a vizesvödör víztükre sem rezdült. Utoljára tán egy órája csobbant, mikor Benő megbuktatta benne a poharát. A falon az öreg óra, döbbenten konstatálta, hogy itt a vég! Még halkan egy utolsó búcsút bongott, majd kattant egyet benne a rézfogú kerék és a rugó végleg elernyedt; – örökre kinyúlt. A nagymutató se moccant többet, csak ráült a kicsire, mert éppen fölötte érte a halál. A szögről lógó kalendárium sem vette észre, hogy barátjának lejárt az ideje. – Hogyan is? – hiszen tízévnyi por takarta. Mellette üveg alatt mirtuszmúmia száradt, s tán még ma se érti, hogyan került ide a hajdani menyasszony megcsodált kebléről. Egyébként az óráról azt se tudta, hogy negyven évig itt élt közöttük.
Benő újra felébredt, talán álmában is megérezte, hogy az óra nem küldte a láthatatlan rezgéshullámait. Megéhezett. Lassan lecsúszott a priccsről, és a sütőből kikotort egy tepsire ragadt langyos sült almát és élvezettel a szájába nyomta. Miután a maradékot letakarította az arcáról, csendesen lopakodva két nagy födőt hozott elő a konyhakredencből, és a szunyókáló nagypapa füle mellett, széles lendülettel irtózatosan összecsapta őket.
Az öreg felordított, majd az ijedtségre tátott szájjal hörögve a lajbizsebéhez kapott. Ott tartotta a szíve fölött laposüvegben a medicinát, mert testhőmérsékleten szerette. Csak akkor nyugodott meg, mikor a torkán leöntött pálinka jótékonyan elernyesztette az ereit.
Az egérasszony rosszul lett az ijedségtől, ezért az ura priznicért szaladt. A pókházaspár viszont nem ébredt fel az iszonyú csattanásra, mert egymást ölelve túl mélyen szenderedtek el.
Milu, a kandúr is nyugodtan aludt tovább. Nem mintha nem hallotta volna Benő zajcsapását, de ignorálta. Azt gondolta, hogy elég, ha csak a számára fontos dolgokra figyel, s különben is, megszokta már Benőtől az ilyen vicceket. Telegyomorral a házi egér rohanása sem hozta izgalomba. Benő még emlékezett rá, hogy az orvos is zajt csinált a kisbaba mögött, mikor bizonyos akart lenni, hogy a csecsemő tényleg hall-e.
Az éber házőrző kinn az udvarban, éppen egy vakondot vallatott csendháborítás miatt, mikor meghallotta a ronda ricsajt. Berohant a házba, megnézni, mi is történt, de azért előbb biztonság kedvéért leharapta foglyának a fejét, nehogy az majd elszökjön.
Benő, már megcsitult, s a nagyapjához bújt. Nem rázta már a néma belső kacagás a födős vicc miatt. Régóta tudja már, hogy a tatát kórházba viszik. Ő meg elutazik a Bakonyba egy nagyon úri helyre. Sok gyerek lesz ott, s sokat fognak játszani, és az iskola is helyben lesz. Mindnyájan meggyógyulnak ott, s olyan egészségesek lesznek, mint a többi iskolás gyerek. Meg állítólag a jó tanulókat ott kiképezik csikósnak vagy betyárnak. Ezt a doktor bácsi mondta Benőnek, hogy vonzóvá tegye számára a bakonyi intézményt.
Benő már azt is elképzelte, ha a nagypapa megjön a kórházból, biztos vesz majd egy tehenet az istállóba.
Ló persze, az nem kell! Jövőre úgyis hazahajt majd egy karámra valót a berekből. Csak azt sajnálja, hogy a Bakonyba nem viheti magával Pajtást, a kutyát és Milut, a kandúrt.
Hozzászólások