Via Giorgio de Chirico • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Via Giorgio de Chirico

 

4.

Egy kis séta az ember alatti világban

 

Mostanában egyre többször álmodtam rémes dolgokról, emberekről, thriller-szerű képek villództak át fáradt agyamon. Azt mondják, hogy ezekre a dolgokra legjobb a séta… Hosszú szép nagy séták valahol a szabadban… Csak az volt a baj, hogy minduntalan belebotlottam a búgócsigába… Akarom mondani: búgócsiga-emberekbe. Nyomták, búgták unalmas, szokásos szövegeiket, rohangáltak vélt dolgaik után, hajtották a pénzt, mint legfőbb jót, és sohasem éreztem, hogy igazat is mondanának… Három pont… Igazából nem beszéltünk egymással. Mintha ez már nem is egy földi élet lenne, mintha árnyak szólnának egymáshoz, és mintha minden handabandázónak egyforma lenne az arca… Nem volt értelme emberekkel találkozni.
„Mi nem beszélünk”… Mert minek már…

 

Mi nem beszélünk…

Mi nem beszélünk – minek az…
Régimódi összevissza csevegés
__________________időpocsékolás
Meg aztán nem vagyok rád kíváncsi,
nem is öregszem meg hamar…
__________________meg hülye se vagyok.
Így aztán mi nem beszélünk…
__________________csak ha meghalnál
akkor kérdezném meg tőled, hogy mibe haltál bele
de akkor meg már nem válaszolhatnál
így aztán végképp nincs értelme annak
__________________hogy beszéljünk
Jobb így mert így is megvagyunk
__________________a kuka csendben
ami oly bársonyosan hülye, mint azok
__________________akik folyton beszélni akarnak
de hiába mert ma már nem annyira bolondok az emberek
__________________hogy beszélgetni akarjanak
az információkhoz nem kell találkozni se
__________________ott van a számítógéped
beszélj azzal, ha nem bírod a csendes nyugalmadat
és ne idegesíts azzal, hogy egyáltalán létezel
__________________még egy darabig
valahogyan, mindenféle gondban és bajban
netalán örömökben, dáridókban mindenféle
__________________ember-zajban
te szerencsétlen aki még polemizálni is akarnál
mindenféle hülyeségről, mondjuk irodalomról, zenéről
__________________nem érdekel senkit se
nyugodj végre bele te vagy az az elmaradott hülye
aki folyvást locsogna, mint egy megkergült patakocska
__________________na szia
ne is erőlködj, nem veszem föl a telefonodat – se.

 

Tudomásul vettem, hogy ennyi volt…

Nem, mégsem. Ezt nem lehet tudomásul venni. Az ember vár egy vallomásra. Önvallomásra, megvilágosodásra. Lényegében, néhány alapvető kérdésre, mely befelé szólna:

„Én azt gondolom, vagy azt hiszem, hogy nem tudom, hogy tudom-e, hogy mi van…”
„Én azt gondolom, vagy azt hiszem, hogy nem tudom, hogy tudom-e, hogy ki vagyok…”

Idáig is el kellene jutni… De a virtuális ember éppen eddig a pontig nem juthat el… Három pont… A virtuális ember, elméletileg, mint hús-vér érzékiség és gondolkodó intuitív tűnődő lény – már nem bír kellő gondolati-emocionális érzékenységgel önmaga felé… Pontosabban: önmaga felé sem… Elmeműködése, így aztán filozofáló és érzelmi képessége – kikapcsoltatott… Capek-robot lett… Ami tehát a Homo sapienst illeti: „game over”…

Esztétikai kérdés is lehet az, hogy: milyen gondolás-folyam mélységekben érezhető meg, hogy már nem vagyok a gondolkodni képes önmagam… Vagy: miféle szintű „nem tudom, hogy tudom-e, hogy ki vagyok” állapotomban negligálom végleg, szinte automatikusan a rám jellemző gondolkodási képességet magamból… Úgy tűnik, hogy ezek a tudat számára észrevehetetlen események… Itt szó sincs például Alzheimer kórról! Ez rosszabb! Beépült, vagy inkább beépített automatizmusok „szárnyain” érkező elme-szétverések… Hatásukra virtuálissá válok… Programozott, hardver-agyú tömeg-program leszek… És eltűnök a világból, mint Ember… A fizikai értelemben vett kihalást is előkészítő mentális-kihaltság állapotába jutok… Halálos beteg leszek… Végleg eltűnik, egy különös ontológiai-fenomenológiai élet-létben egzisztáló érzelem-értelem-lét tényleges valósága… Ez lesz a végső, öntudatlan elrejtettség… A vibráló, megmutatkozó emberi fenomén-létből, örökös, halott létfenomén lesz… Szegény Heidegger, ha ezt megsejthette volna!
Ettől az eszmefuttatástól úgy begerjedt a komputer, hogy mindent aláhúzott kékkel… Lektorál a drága… Láthatóan idegesítik a gondolatok… Mert az ő „agya”, csak bizonyos szintű gondolatokra vevő… A civilizáció és a lélek  szavakat, például pirossal szokta aláhúzni… Neki ezek idegenek… Erre programozták a Capek-robotok… Azok, akik már sohasem fogják feltenni maguknak a kérdést, hogy vajon „nem tudom, hogy tudom-e, hogy ki vagyok?”…

Belső csend: némaság, külső csend: félelem, és vice versa… Tükörképek ezek…

 Aki ezt meglátja, annál megjelenik a szürreális és metafizikai késztetettség elmeérzeti állapota… Őrültségekre csak olyan λογος adhat választ, amelyik a borzalom fegyverével képes rámutatni a borzalomra… Hogy az utazó megpillanthassa a benne élő elmegyilkos rettenetet… És… KI tudja? …Különleges papucsot kell húzni a lábakra… Chiriconak olyan volt…

 

Giorgio De Chirico: Egy őszi délután rejtélye

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

_____________________________________________________________________ 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Via Giorgio de Chirico”


  1. Ismét egy nagyszerű írás Kiss Tamástól. Gratulálok.

    Hozzászóló: Magyar Miklós | 2021. szeptember 12., 06:26

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés