5.
A valósággá vált kollektív rémálom… Búgócsigából kihaltságba…
Vándorlások az ember utáni létben…
Mintha kiszálltam volna a megszokott világból… Szögletes, merev színfoltok és kontrasztjaik lepték el a tájat, és egy térre vezettek. Fakó, koszos, okkersárga-változatok, és ugyancsak fakó sötétbarnás, földszerű, geometrikus pacák, sokszor kaotikus rendetlenségben pásztázták át azt a világot, melyből oly fenyegetően kúszik elő a csend. Elmondhatom, hogy most tényleg egy különös csendbe jutottam, és valóban a csendben vagyok. És a talaj… Nem roszog, inkább kopog, és, ha lehajolok egy kis kavicsért, vagy földért, akkor sima, vagy kissé rücskös, de kemény felületbe ütközöm. Mintha be lenne valamivel impregnálva.
Úgy tűnik, hogy ez itt egy másik valóság, mert kétségtelen, hogy létezik. Úgy érzem, hogy nagyon nagy ez a tér, vagy csak annak tűnik, és kicsi… Óvatos vagyok, mert félek, nyugtalanság, már-már lassan neurózis övez és kél fel bennem, kapkodom a fejemet, emelgetem lábaimat, vizslatom a cipőtalpamat, ugyanakkor keresem a fényforrást, ami látszólag a házakra és a talajra vetül, de nem is tudom, hol lehet. Körülöttem, nagy sárgás és barnás foltokkal, vagy inkább sáv-szerűen megjelenő konfigurációk kíséretében bukkannak elő fura, árkádos építmények, melyek úgy tűnik, lakatlanok, és olyan érzést sugároznak, mintha körbe akarnának zárni, be akarnának szorítani valahová.
___És a levegő sem rezdül, teljes a némaság. Balfelé bámulva, halovány szürkés-fehéres ívsorok, közöttük, érthetetlen módon, sötét, feketés-barnás, átláthatatlan terekkel, majd, mintegy a talajból fel-felcsapó szokásos alakzatok, kígyókként kúsznak a házak teteje felé… Mi van, ha ez a fura sárgaság nem a napból jön? Mert napot nem látni, az ég meg valami iszonyú színvilágban dermedt meg… Mozdulatlansága szinte fölbe gyökerezteti lábaimat… Leginkább zöldes, néha kékes, vagy feketés, de meg se rezzen, felhők sehol, de lehet, hogy ezek mind felhők… Aztán, jobb kezem felől, hirtelen nagy sötétség döbbenete csap le. Látom, hogy ezek is árkádok, de csaknem teljesen feketék, csak előttük, lábaiknál vannak szigorúan szabályos sárgás foltok. Az nem lehet, hogy egyszerre minden égtáj felé kivetüljön a fény, ilyen nincs… Meleg van. Mindegy, hogy hová állok, „árnyékba”, vagy „napra”, nincs különbség. Ami itt világos az nem fény… Kapkodom a fejemet…
___Sokkal inkább rejtelmes lokális sugárzásokról lehet szó… A mélyből tör fel a „fény”?
Hogyan? Hiszen, lényegében, ha alaposabban megnézem, akkor egy záróréteg-félén lépkedek, ami alatt nyilván van még valami, de úgy tűnik, hogy nem tud „napvilágra” jutni… Le kellene ülni valahová, de nem merek, mert nem tudom mi az, amire letenném a fenekemet. Most már tényleg szorongok, de nem szabad feladni. Aztán belém csap, pontosabban rekeszizmon vág a magány érzete. Szinte meggörnyedek egy pillanatra, és úgy érzem, menekülnöm kell valamerre, de erről a tér-féleségről nem látok kiutat. Tekintetemet hirtelen előre, a horizont felé kényszerítem, ahol valami fehérség sziluettje játszik a földön, majd mintha kétoldalt megint házak lennének, és valahol a messzi távolban, még felsejlik egy toronyszerűség, de lehet, hogy ezek már rémlátomások… Megpróbálok futni előre, de nem jutok előbbre, viszont közeledni kezd felém a távol… Megállok, és felvillan az agyamban, hogy lényegében álló helyzetben futottam, és közben meg se bírtam mozdulni… Zihálok, szakad rólam a víz, félek. „Mi ez az egész?” – ordítok fel, de nincs visszhang, csak tompán, halkan hallok magamban valamit… Megsüketültem? Elkezdek hangosan beszélni, és azt veszem észre, hogy, ha üvöltök, akkor is alig hallok valamit, mintha suttognék magamnak… Oké, akkor sétáljunk lassan előre, hadd jöjjön közelebb a távol…És elkezdett jönni felém… De akkor az jutott eszembe, hogy vajon meddig lesz elég oxigén? Mert most még van, hiszen úgy tűnik, élek… Lassan lépkedek tovább. Az árny-,és fény-szögek, foltok nem változnak, nem is kísérnek, inkább újnak tűnők jönnek felém, elém, aztán rájuk lépek, de mire mögém kerülnének eltűnnek, hiába nézek hátra, nem azokat vélem felfedezni, melyek szembe jöttek velem… Teljes a káosz… A geometrikusnak mondható mintázatok, mintha maguktól mozognának, és mozdulataim illúziójában közelednek, majd elhagynak. Az árkádsorok végtelennek tűnnek, most utca-szerűen követnek, majd egyszer csak, mondjuk, úgy a közeli messzeségben, láthatóvá válik, hogy szétnyílnak, és az a bizonyos fehérség már egyre nagyobb lesz. És csak lassan, de biztosan jön felém a jövő… Világos, hogy nem én rendelkezem fölötte… Az idő az úr, na és a tér, ez itt világos. Semminek érzem magamat… Pedig létezem, de aztán nincs tovább. Játékszer vagyok? Lehet. Minden gondolat fölösleges.
De nem tudok nem gondolkodni, hiszen ember vagyok. Várok valami meglepőt, miközben azon imádkozok, hogy mégse jöjjön, mégse történjen velem nagyon szokatlan dolog. És ez mi, ha nem az? Kiszolgáltatottság és rejtély…”Αινικτος” – szólom el magamat véletlenül görögül, és kicsit megnyugtat ez az ősi hangzás. Aztán lépek ötöt, és mire az utolsó lépésre sor kerülne, mozdul is felém az a táj, ami felé mennék, ha mehetnék…
___Belekerültem, vagy inkább belekeveredtem valamibe, amiről az embernek nem lehet fogalma sem.
De csak megyek-megyek, illetve csak jön és jön velem szemben az út és az idő…
Aztán hirtelen elővillan egy nagy, boltíves kapu, észrevétlen toppan elém, elképedésemben megtorpanok, majd jön csak jön, egészen közel hozzám, oszlopai koszosbarnában és okkersárgában játszadoznak, átjut rajtam, gépiesen hátra fordulok, de már csak egy sziluettet látok, miközben szemközt csap egy fehér füstszerű valami, büdösnek érzem, derékszögben meggörnyedek, köpök egyet, de felegyenesedvén semmit se látok… „Mi a túró volt ez, Valami füst? Honnan? Szél nélkül szállt??? Te jó Isten!
Kicsit sok már… Nem baj, énekeljünk: „10.000 lépés kéne csak, tízezer boldogtalan nap…” Ez jó lesz, csak így tovább monoton módon, leszegett fejjel, néha felpillantva, de előre… Lehet, hogy egy nap se lesz már ebből… „Tényleg, mi van ma? Milyen hónap, hányadika, és melyik év? Valószínű, hogy itt ilyenek nincsenek, illetve észlények híján az idő diktál, és ő tudja, hogy mi van… Zagyvaság… Eddig tudtam…”
___Az előbb még távolban vibráló fehér látomás, vagy jelenés, egyre inkább növekszik, olyan benyomást keltve, mintha egy fehér hajó-szerű képződmény sodródna felém, de nem az orrával, hanem az oldalával, rajta összegyűrt vitorlával, árboc nélkül… „Nem semmi!” – sóhajtottam, és énekeltem tovább… „Mintha felgyorsulnának a tárgyak, ahogy közelednek felém… Talán az utolsó két-háromszáz méteren? Ki tudja?”
___A némaságban csak szívem kalapál. Majd hirtelen kitágul a tér, lábaimnak csapódik a fehér hajó-szerű valami, én átesem rajta. A meglepődéstől kis időre elveszítem eszméletemet, és ismét a földnek nevezett valamiről fekvő helyzetet megszüntetve kell feltápászkodnom. Akkor láttam meg azt a fehéret a maga „valóságában”. „Valóság?” – dünnyögtem, és bámultam. Földbe gyökerezett a lábam. Egy rongyos fehér hosszú lepelbe csavart nő feküdt azon a bizonyos hajó-szerű valamin, mint egy hószínű ravatalon…Netán porból lenne az egész, fehér porból…Az arca, már, ami elővillant a kendő-szerű fejfedőből, ember által sohasem tapasztalt, leírhatatlan kifejezést viselt. „Kizárt, hogy él, vagy, hogy valaha is élő lehetet…” – állapítottam meg sietve. Letérdeltem hozzá, és megpróbáltam megérinteni, de nem volt merszem hozzá. Undor és sajnálat, meg valami gyengédség-féle lázadozott bennem, amit aztán a düh váltott fel, nem értve ezt az egészet, nem értve az értelmét, az okát ennek az egésznek, és a kósza, zagyva, kaotikus gondolat-foszlányaim közé már a gyilkos, kegyetlen szavak és érzések is kezdtek benyomulni. „Érj az arcához! Férfi vagy! Ne félj legfeljebb te is porrá válsz, és akkor mi van? Egyedül vagy, próbára tettek, talán Isten küldött ebbe a soha nem látott cellába, vagy hová, nincs mit vesztened! Mozdulj!” Mondogattam, mondogattam a mondatokat, mintegy mantráztam magamnak a bátorságot, hiszen lehet, hogy nem is oktalanul vagyok itt. „Itt? Mi ez az itt? Mi ez az egész?” Bátorságot véve magamból, arca fölé hajolva láttam, hogy szemei félig nyitva voltak, pupilláiból csak fekete pontocskák látszottak, feje félrebillent, mint a halottaké, érzelmek sehol, hiszen akkor már nincsenek, de jött belőle valami iszonyat, amit még életében megélhetett. Arra következtettem, hogy élete utolsó pillanataiban torzította el arcát a fájdalom, amit aztán a halál kivasalt… Iszonyat… Ebben voltam egyedül biztos. „Valakik megölhették…!” – vágott belém a felismerés. Aztán véletlenül, vagy gyávaságból, mégis a „ravatalhoz” nyúltam. Óvatosan érintettem meg a mutató ujjammal. Márvány-szerű kemény anyag lehetett, de nagyon finom fehér por borította, amit könnyedén le tudtam fújni az ujjaimról. Mintha liszt lett volna, de nem lehetett az. Aztán a várakozás és a düh együttes okán, megérintettem arcát, lelkem mélyéből ugyanis meg akartam simogatni, mintegy halálában vigasztalni, megrendülésem és részvétem minden gátat ledöntött… Úgy simogattam először a homlokát, majd az arcát, mintha a kedvesem lett volna valaha…
___A „ruhát” könnyen félre lehetett hajtani arcából, tényleg valami textil-félének tűnt, így lassan egész arca elém tárult. Sovány volt nagyon, és mi tagadás félelmetes. De érzéseim most már minden gátat lerombolva indították el kezemet egy reménytelen vállalkozásra, érintve domborodó homlokát, kissé beesett halántékát, az egykor biztosan szép kis pofákat, és ajkakat, szemeket, szemöldököket… Minden hideg és merev volt, és fehér portól zizegett. Ujjaim alatt egyre több porréteg kopott el, és egyre élesebben kezdtek előtűnni, tapinthatóvá válni, a csontok által meghatározott formák… Egyre inkább sejtettem, hogy ennek a vége egy koponya lesz… De már nem érdekelt a végeredmény, és az történt velem, ami már nagyon rég: sírtam… És az lett: egy hófehér koponya… „Horror…” – szóltam el magam automatikusan, majd lassan, mintegy meditálva, értetlenül álltam fel. Ez volt az a pillanat, amikor újra megpróbáltam higgadtan gondolkodni. „Akkor ez egyfajta valóság, csak effélét még nem tapasztalhattam meg…” – mormoltam magam elé. De ebben a pillanatban valami halk zizzenést hallva, félrevágtam a fejemet, és egy árnyat pillantottam meg; egy kislány karikát hajtva futott át a téren… Az egész maxi 5-6 másodperc lehetett… Megborzongtam, mert erre aztán végképp nem számítottam. Az „anyag” megtapintása némileg megnyugtatott, de az árny feltűnése és tovasuhanása újfent kizökkentő tényező volt. Kizökkentő minden eddig észlelt dimenzióból. És nem felém futott, hanem valahogyan keresztben, át a téren, de hová tűnhetett? Kérdésemre nem kaphattam választ, mert irdatlan sebességgel közeledett felém egy mozdony, vakító fehér füstje a szemembe vágott, majd átment rajtam, és én már nem érezhettem semmit.
„Amennyiben a tudomány és a művészet a valóságban a történelem igazi arénája, akkor a politika – éppen ellenkezőleg – egy zárt laboratórium, ahol eddig sohasem látott kísérleteket folytatnak az emberrel. Itt a kísérleti alanyok hol eltűnnek a süllyesztőben, hol ismét felkerülnek a színpadra, hol tapssal szédítik, hol bitóval fenyegetik őket, feljelentik, vagy arra kényszerítik, hogy ő jelentsen fel másokat.
Én ott voltam ebben a laboratóriumban, hol mint kísérletező, hol mint az élve boncolás áldozata. Tudom, hogy semmiféle új értéket nem teremtettem, de másoknál többet tudok arról, hogy mi az ember.” (Kundera: „Búcsúkeringő”, pp. 100-101.).
Giorgio de Chirico: Ariadne
_________________________________________________________________
Hozzászólások