Az a pici „emberpalánta”, amikor a világra jön és életjelt ad magáról, azt kiálltja: – Oá! Oá! Oá! Hosszú az út a sírástól a beszédig. Egyelőre ennyit tud tenni, aztán ahogy értelme nyiladozik a világra, figyel a hangra, a fényre, a mozgásra. Majd elkezd gügyögni, mondhatjuk úgy is – kommunikálni. A megjegyzett szavakból elsőként talán azt mondja: – Mám! Vagy éppen azt: – Hámm! Ahhoz, hogy éljünk, életben maradjunk, kapcsolatokat kell teremtenünk a körülvevő környezettel, a világgal. Közölnünk kell érzéseinket, kívánalmainkat és erre feleletet is várunk. Tehát elkezdődik egy folyamat, amely nem más, mint az emberek közötti kommunikáció.
*
A kommunikáció közlést jelent, méghozzá valamit (hírt, információt, stb.) valamivel, valakivel, vagy esetleg valakikkel. A világon legelőször a beszéd terjedt el, megfelelő közvetítés hiánya miatt eléggé szűk területre terjedt azonban csak. Majd kialakult az írás. Nem ment egyszerűen, nagyon hosszú fejlődés kísérte mai állapotáig. Johannes Gutenberg (német nyomdász) – a 15. században – feltalálta a könyvnyomtatást. Ez már szélesebb körben tudta teríteni az információt. A további fejlődést nagyban segítette a nyomtatáson túl a fotó, majd a film megjelenése és a televíziózás térhódítása. Ez az úgynevezett verbális (beszéd-írás) kb: 7 %-ban, később a vokális (beszéd-hang) kb: 38 %-ban és végül a non-verbális (beszéd-hang-mimika) kb: 55 %-ban terjedt el. Ez, pedig köszönhető a technika fejlettségének, műholdak közvetítésének. „A kommunikáció, az infó továbbítására, vételére, tárolására és átalakítására képes rendszerek között zajló folyamat. A kommunikáció az egész világ működésének az alapja.”
*
A kommunikálást egyes emberek néha túlzásba is viszik. Vannak, akik sokat beszélnek, már-már fárasztó módon csak „szövegelnek”. Oscar Wilde fogalmazta meg találóan az ilyen emberek cselekedeteit. – „Imádok a semmiről beszélgetni. Ez az egyetlen téma, amit kicsit ismerek.” Tatiosz ókori bölcs szerint: – „A beszéd képessége emberi kiváltság, a hallgatni tudás emberi kiválóság. A kimondott szavak mögött szándékok rejlenek, a hallgatásba bölcs megértés, türelem, tisztelet vegyül. Egy embert inkább hallgatásából, semmint beszédéből ismerhetünk meg – vagyis abból, hogy kellő pillanatban hallgatni tud.”
*
A kommunikáció fontos része a két ember közötti szemkontaktus létrejötte is. Félve, vagy bátran, a másik szemébe nézve közöljük mondandókat. A közlést vevő fél ebből kiolvashatja szándékunkat, a szándék minőségét is megérzi. Az arcjáték, a tekintet, a gesztusok sok mindent elárulnak. Ebben legfőképpen a száj, a szem és az orr vesz részt, tehát összegezve az arc. Szokták mondani negatív értelemben: – A szeme sem áll jól! Óva intenek mindenkit, abban az esetben, ha olyan helyzetbe kerülünk például az utcán, villamoson, buszon, ahol egy-két ember (kisebb csoport) ellenségesen lép fel. Ne létesítsünk szemkontaktust! Ez kihívó lehet, jó akaratunk ellenére is. Biztosan emlékszünk ilyen helyzetekben elhangzott bemondásokra: – Mit bámulsz nyanya? – Valami hézag van? Rosszabb esetben: – Szidtad az anyámat? Pedig meg sem szólaltunk, csak önmagunkban elítéltük a helyzetet, amely az arcunkra íródott. Jókai Mór szerint: „Titkos írás az arc, de annak, aki a kulcsát bírja, nyitott könyv.”
*
Középtermetű fiatal lány Klári, most töltötte be a 25. évét, haja szőke, szeme élénk, csupa tűz. – A polgármesteri hivatalba, művelődési előadónak, három évvel ezelőtt kerültem. Először nem tetszett a hivatalnokság, később megszerettem. Volt dolgom elég. Három iskola a területen, művelődési otthon, külön könyvtár. Lehetett dolgozni bőven, csak meg kellett találni a módját, a módszerét. Ez azonban nem ment úgy, hogy az ember csak ül az íróasztalnál, rágja ceruzája végét és jön az ötlet. Kint a területen, az intézményeknél kellett megbeszélni mindent. Szerintem nem volt semmi nehézség. Megértéssel találkoztam. Tudom, most azt mondják sokan, ez ritka eset. Lehetséges, de én nem panaszkodom. Megbeszéltem mindig, mit akarok, segítettem a megvalósításban is, senki nem mondott nemet. Csináltam a testületnek három beszámolót is a végzett munkáról. Elégedettek voltak. Úgy éreztem, jól választottam, a helyet tartósabbnak gondoltam. Aztán új polgármester jött, annak mások voltak a mércéi. Talán egyetlen baj volt, sohasem találtak bent, hiszen a területen dolgoztam. Nem tudtak velem kommunikálni, az íróasztalom így üresen állt. Ez szemet szúrt, jött egy átszervezési hullám és az elsöpört engem.
*
Edit nagyon tudatos, haja vörös, szép beszédű, rá kell figyelni, erre a 24 éves lányra. – Mindenki tudta, hogy lány vagyok. A pályázatból kiolvashatták koromat, honnan jöttem, mit akarok. Akkor nagyon kellettem, mert az önálló népművelő-könyvtárosi állást be kellett tölteni. Ezt már utólag tudtam meg, ha nincs senki, elviszik a létszámot, meg a bért, aztán évekig kell újból taposni, hogy megint lebontsák. Szóval jöttem, akkor végeztem a könyvtár-népművelő szakot. A világot akartam megváltani, csak a könyvtár, a népművelődés létezett számomra. Úgy, ahogy azt tanultam, módszereivel, a valóság tapasztalatlanságával, kudarcaival, sikereivel. Ha most kellene megint kezdeni, újból így tennék. Persze lehet és biztos is, egy-két dolgot másként tennék. A tüske azért megmaradt, azt nem lehet egy könnyen elfelejteni. Akkor kezdődött, amikor elkezdtem a kérdőíves felmérést a faluban. Szerettem volna tudni, mi van, mi kell, hová szeretnék eljutni. Mindenben, kultúrában, emberségben. A szebbet, a jobbat akartam megmutatni. Nem szóltak először semmit. Válaszoltak, félszegen, némi kíváncsisággal. Több mint kétszáz lapot készítettem el, név nélkül, később én magam sem tudtam azonosítani. Én írtam, nem különböztette meg semmi. Odaadtam az egyik pedagógusnak, olvassa el. Visszaadta, nem szólt semmit, én meg kíváncsi voltam. Több embert bevontam, valahol itt vétettem, aztán elterjedt – mert közben fentről is elkérték – hogy ebből propagandát csinálok, megszégyenítem a falut, az embereket. Igen, mert a felmérés összesítője nem volt valami rózsás. Aztán elkezdődött az invázió. Én azt hittem, nincs fantáziájuk, Tévedtem, mert válogatott pletykák terjedtek el rólam. Úgy határoztam, eljövök. Önként távoztam, ugyanúgy, ahogy odamentem. Ennek már több mint egy éve, az állás az óta sincs betöltve. – Nem kell ez nekünk! – fogalmazták meg többen is.
*
Lajos 24 éves, szőke, kékszemű, nyílt tekintetű fiatalember. Most harmadéves egy kommunikáció szakos főiskolán. – Nem is gondoltam, hogy mi mindent kell majd itt tanulnom. Amikor ide jelentkeztem, csak annyit tudtam róla, hogy ez az egész az emberi kapcsolatokról szól. Ehhez pedig kedvet éreztem és belevágtam. Ma már tudom, nem könnyű eligazodni ezekben a kapcsolatokban. Ki gondolta volna, hogy egy sima értekezlet megszervezésére mennyi figyelmet kell fordítani, hogy az sikeres legyen. Nem mindegy, hogy az előadó hogyan beszél. Gyorsan, lassan vagy éppen halkan. Fontos, hogy érthető legyen, a kommunikáció elérje célját. Vagy említhetném érdekességképpen egy nemzetközi tudományos szimpózium megszervezését, amely csupán egy napos és a végén állófogadással zárul. Itt már százfelé kell ügyelni. Kezdhetném a meghívóval is. Abból pontosan ki kell tűnnie mindennek, a teljes napi programnak, percnyi pontossággal. A résztvevők nevükkel ellátott kitűzőt kapnak. Ez is segíti az eligazodást. Ügyelni kell a szervezőknek, hogy a terem berendezései, a bútorok, székek a részvevők kényelmét szolgálják. Vagy, ha a világításra, szellőzésre, vagy a fűtésre gondolunk, nem lehet zavarmentes előadást hallgatni hideg, vagy éppen hőség által sújtott helyiségben. Legyen mikrofon, hangszóró és azok jól legyenek beállítva, a terem minden szegletében kellemesen hallhatóan. Mivel nemzetközi, megfelelő legyen a különböző nyelvekről való fordítás. Sorolhatnám még a sok-sok apró részleteket, melyek mind a jó és sikeres kommunikációt szolgálják.
Az állófogadás protokollja sem egyszerű, szinte minden szabályozott, a köszöntés, az első itallal való koccintás, az ételek állva fogyasztása, a viselkedés, a térhasználat, a beszéd hangvétele. Biztosan felháborító lenne, ha valaki csak úgy közbeszólna: – Kérek még egy fél konyakot! Így szinte kudarcba fulladna az egész rendezvény sikere.
*
A beszéd alapján történő kommunikáció, mert talán ez a legelterjedtebb, legközvetlenebb és mindenki számára a legintimebb, személyes, ez a legfontosabb. Többoldalú alakulására itt van pár bölcs ember megállapítása és általános bölcselkedő mondások sora is. Ha azt akarjuk, hogy rendben menjenek a dolgok, akkor: – „Ne tárgyaljunk sohasem félelemből – de ne féljünk tárgyalni.” (J.F.Kennedy) – „A kedves szavak nem kerülnek sokba. Mégis sokat érnek.” (Blaise Pascal). Tudni kell azt is, hogy: – „Az összetűzés mindig a második szóval kezdődik.” (japán közmondás). Azonban azt is illik tudni: – „Ha tudsz, légy bölcsebb, mint a többi ember, de ne hozd ezt tudtukra.” (Lord Shesterfield). Azonban, ha meg akarjuk tartani bölcseletünket, és kerülni kívánjuk a konfliktust, békére törekszünk, akkor: – „Ha ki akarod zárni a bajt, csukd be a szádat.” (kínai mondás). Tessék ezeket a mondásokat megszívlelni és a lehetőségek szerint – a siker és a bölcselet alapjait is figyelembe véve – alkalmazni.
Hozzászólások