Névnapját köszönteni jött a kedves rokon azon a délután, amikor aranyszállal szőtt lepelbe öltözött fiatal lányka lépett a szoba ablakából a falak mozivásznára: a Tavasz.
A rekamié fedelét, mint ó-sírnak kövét nyitották fel, ahol a fonalak gyökérrengetegéből válogattak. Értelmét vesztett, sok éve eltemetett vászonálmok halmából, értő kezekbe adta a piros-kék-rózsa s ki tudja mennyi és miféle száltincsek összevisszaságát. És sorban jött keret, vászon, megkezdett és már soha véget nem érő hímzett mintafolyondár.
Ő csak állt és nézte a válogató kéz és szem ítéletét: ezt kérem, ezt nem. Hallgatott. Búcsúzott. Az anyagtól, tegnapi önmagától, görnyedten lámpafénybe burkolt árnyától, a sejtelmes virágok illat nélküli vászon-kertjétől.
A halom tetején a halvány sárga vászonra rakott gránátalmasor még körbeért. Egyszer. És várta a folytatást, véget nem érő körbefutását. Hány éve már? Tán öt, tán tíz.
Eltűnt a kupacba rakott színek tömegében. Ez is. Elnyelte a szatyor mélye.
Amikor lecsapták a fedlapot, és kiürült az a fura sírbolt, megszólalt. Fanyar mosollyal kimondta, talán csak ő hallotta:
– Azért azt a sárgát, a vég nélküli körbefutót, fejezd be egyszer… helyettem.
– ?
– … és tedd az urnámra takarónak.
Hozzászólások