Lehet már két esztendeje annak, hogy megismerkedtünk.
Hideg kalapsodró szél zúgott a Mecsek felől. Én és a gazda fáztunk, de ő ezt egykedvűen nézte a kocsi hátsó ablakán át, sőt némi gyanakvással is, hiszen engem nem ismert.
Asztor
A bemutatkozást unott ásítással kezdte, aztán tetőtől talpig végigszaglászott, mint valami sugárzásmérő műszer, úgy járt fel s alá orra cipőimtől a zakómig, aztán vakkantással jelezte, hogy részéről befejeződött az ellenőrzés.
A kocsi vendégeként csak figyelt. Éreztem, hogy a tarkómat szaglássza, de nem vett rólam túlzottan tudomást, hiszen csak futó vendég voltam akkor.
A minap újból találkoztunk. Látva azon eltökéltségem, hogy ismét beülök a kocsiba, méghozzá Istene mellé, erélyes csaholási indulatot kevert, bár láttam, hogy az „azonosítási folyamat” elkezdődött. Ezt jelezte bársony nedves orrának mozgása.
Nyomban kettőnk közé nyomult és apró morgásokkal jelezte, hogy „kódjeleim” előtünedeznek, és mivel nevén szólítottam, kegyeskedett egy oldalvágással fülcimpámat és bal orcámat meleg nyelvével pásztázni, amit baráti csóknak is vélhettem.
Már nem morgott, nem is kiabált. Tudomásulvette jelenlétem, bár éreztem, hogy minden mozdulatomat lesi.
Azért valami nagyon izgatta. A kalapom. Az a barna, kicsit bő, de szép kalap, ami elvette kilátását az előttünk futó útról. Előbb csak lágyan bökdöste, aztán lelökte a fejemről, amelynek diadalát hangos vakkantással nyugtázta. De a kalap, bár elhagyta főmet, komoly vizsgálat alá került. Megforgatta, körbe-körbeszaglászta, beszívta minden rejtett szemmel nem látható üzenetét, és elraktározta és azonosítási kódgyűjteményét gazdagította: rólam.
A kocsi és mi hárman mentünk célunk felé. Csak az volt a baj, hogy beszélgetni kezdtünk. Ez már sok volt: Neki.
Nem elég, hogy úgy ahogy megbékélt velem, nem kezelt ellenségként, meg- és eltűrt, de, hogy imádata tárgyával szóba is elegyedjek, nem, ez már sok volt…
Eszeveszett ugatásba kezdett, és a hangskálája minden változatát előadta, hogy egymás szavát se értsük, sőt előnyomult kettőnk közé, és szemét rám meresztve kutyanyelven tudatta, hogy nekem aztán itt szavam nem lehet. Utas lehetek, de útitárs az nem.
Tudomásul vettem, mert feladtam a „hangversenyt”. Ezt egy csókkal nyugtázta.
Mikor véget ért az utazás és kikászálódtam, nyugalma visszatért. Végighevert a hátsó ülésen, nagyot ásított, és csillagszemében benne volt az üzenet: – Szeretnélek talán, csak a kalapod hagyd otthon, és ne udvarolj a gazdámnak! Érted ezt, Te amúgy jószagú idegen?
__________________________________
Fenti írás Asztorról, a Hetedhéthatár „munkakutyájáról” született, 2000-ben. Drága barátja, Hegedüs Sándor szíve minden melegével közeledett később is Asztorhoz, a belga juhászhoz, bármikor találkoztak. Asztor hosszú éveken át részt vett az újság életében: közreműködött a Hetedhéthatárt szállító autó és gazdája őrzésében, valamint hajnalokig ott feküdt a tetőtéri számítógépasztal mögött, a maga módján jelenlétével segítve a szerkesztést, s csak villanyoltás után lett újra házőrző. Több mint tizenhárom évet élt. Böszörményi Gyula szavaival: most már segítő lélekként marad a Hetedhéthatár körül. – L. Csépányi Katalin
Hozzászólások