A sztálini megsemmisítés kiteljesedése
Kialakul a munkatáborok rendszere
A munkatáborokba hurcoltak első nagyobb csoportjának legnagyobb részét a „kuláktalanítás” első hulláma adta a sztálini rémuralom idején, 1930 elején. Az első, Szolovki-szigeteken kiépített büntetőtelepet újabbak és újabbak követték. Először a Fehér-tenger partján foglaltak el nagyobb területeket Karéliától Arhangelszk városáig. Az ide deportált több mint 40 000 fogoly országutat épített, fát termelt ki. A hatalmas ország északi részén létrejött táborcsoport hasonló nagyságú embertömegével vasutat, országutat építtettek, az első távol-keleti munkatábor 15 000 elítéltje egy ottani vasútisín-gyár, egy negyedik, 20 000-es csoport pedig egy urali nagy vegyi kombinát szerelőrészlegének „munkaerő szükségletét” adta. Ehhez jött még az akkori szibériai táborok 24 000 foglya, akik vasútvonalat és vasművet építettek. Az 1920-as évek végétől jelentősen megnőtt a sztálini önkény vérszomjas végrehajtója, a szovjet titkosszolgálat – akkori nevén GPU, majd OGPU – által munkatáborokba hurcoltak létszáma: 1928 végétől 1930 nyaráig 40 000 főről 140 000-re, amely 3,5-szörös emelkedés volt!…
Ahogy lenni szokott, a zsarnoki hatalomnál „evés közben jött meg az étvágy”: a bolsevik kormány elhatározásának értelmében hasonló módon tervezték megépíteni a Balti-tengert a Fehér-tengerrel összekötő 240 km-es csatornát. Az akkori körülményekről mindent elmondanak azok a tények, hogy az építkezésnél jórészt gránitsziklákba vájták a csatornát, és a rabok szerszáma ásó, lapát, talicska volt…
A „kuláktalanítás” újabb hullámai jelentették a „hosszú távú utánpótlást”: a „második ütemben” – 1930 végéig – 700 000 ezernél több, a „harmadik ütemben” – 1931 végéig – 1, 8 milliónál több volt a deportáltak száma. Bár ekkor már meg volt győződve a szovjet önkényuralmi vezetés ennek a gyakorlati hasznáról, sőt „népgazdasági szintre” emelte azt, sem a deportálások „ütemezéséről”, sem táborrendszere kiépítéséről nem gondoskodott megfelelően. A legteljesebb fejetlenség és szervezetlenség jellemezte ezeket az időket.
A „semmibe deportálás”
A novoszibirszki levéltárban fönnmaradt egyik pártdokumentum mindennél többet mond el erről a gyakorlatról: „1933. április 29-én és 30-án két csoport deklasszált elemet küldtek hozzánk vasúton Moszkvából és Leningrádból. Tomszkba érkezésük után uszályokra raktuk, és az Ob és Nazina folyó találkozásánál lévő Nazino szigetére szállítottuk ezeket az elemeket… (6114 ember)…Iszonyúak voltak a szállítási körülmények: kevés és gyalázatos élelem, se levegő, se hely, zaklatták a gyengébbeket… Eredménye: körülbelül 35-40 haláleset naponta. De még ezek a létfeltételek is valóságos fényűzésnek hatottak ahhoz képest, ami Nazino szigetén várta a deportáltakat… Se szerszám, se vetőmag, se táplálék… leesett a hó és föltámadt a szél… Kiéhezve, lefogyva, födél nélkül, szerszám nélkül… kilátástalan helyzetbe kerültek a deportáltak… Aratni kezdett a halál az emberek között… Az első napon 295 hullát földeltek el… a legtöbb deportált csak úgy fölfalta a lisztjét, sokan fel is fúvódtak tőle, és belehaltak… Hamarosan emberevésre is sor került.
Június végén elkezdődött a deportáltak elszállítása az úgynevezett telepítési falvakba… a Nazina folyó mentén, a tajga, a vadon kellős közepén… ugyanaz a tétlenség, ugyanazok a tüzek, ugyanaz a nélkülözés… Továbbra is hullottak az emberek… augusztus 20-ára csak körülbelül 2200 ember maradt életben abból a 6100-ból…” És ez csak egy volt a rengeteg eset közül…
A GPU számításai szerint 1930-tól „…Úgy becsülhetjük tehát, hogy három év alatt körülbelül 300 000 ember halt meg deportálás következtében.”
A hatóságok 1932-től új elnevezést vezettek be: „különleges deportáltaknak” vagy „munkatelepeseknek” nevezték őket. A „semmibe elhurcolás” okait N. Puzickíj, a GPU egyik „illetékese” így foglalta össze: „a helyi felelősök bűnös hanyagságának és politikai vakságának” volt az oka ez a helyzet, „akik nem tették magukévá a volt kulákokkal való betelepítés gondolatát”.
„Tűrhetetlen zűrzavarból” állami, helyi jogfosztás
Közben 1931 márciusában a végrehajtó hatalom véget akart vetni a „tűrhetetlen zűrzavarnak”. A párt VB mellé rendelt külön bizottságot hoztak létre erre a célra V. Andrejev irányításával, és a későbbi tömeggyilkos KGB-vezér, Jagoda döntő szerepet játszott benne. Vizsgálatuk kimutatta azt is, hogy a deportáltak munkaerejének termelékenysége a nullával volt egyenlő. A következő megállapítás szerint például az urali 300 000 deportált 8%-a (!) foglalkozott csak favágással „és más termelőmunkával”. Gazdaságilag egyébként is ráfizetéses volt ez a deportálás, ugyanis az elkobzott vagyon értéke nem állott arányban a deportálás valós költségeivel.
Az átszervezés megkezdődött. A GPU 1931 nyarától rendelkezett a deportáltak elhelyezésére szolgáló „különleges települések” igazgatásának kizárólagos jogával. Ennek végrehajtására valóságos „kettős közigazgatást” folytattak, ugyanis az itt lakó népesség döntő többsége deportált volt, akiknek az élete ettől kezdve szigorú szabályokhoz volt kötve. Lakóhelyüket nem hagyhatták el, igazgatóság vezényelte őket munkára (állami vállalathoz vagy mezőgazdasági, illetve kisipari szövetkezetekbe, amelyek különleges jogállással rendelkeztek, illetőleg útépítési, útkarbantartási, esetleg ugartörési munkálatokra). Bérük 30-50%-kal magasabban lett megállapítva, mivel a (későbbi nevén) GPU igazgatóság tette rá a kezét ebből legalább 15-25%-ra, ami korántsem jelentette azt, hogy a többit kézhez kapták volna! Tovább növelte a hatékonyságot az a tényező, hogy a munkatáborban tartott deportáltak költsége csak egykilencedét tette ki a munkatelepesek „elhelyezési költségeinek”, és a rettegett titkosszolgálat az üzemeknek, szövetkezeteknek „kiközvetített” munkaerő után is kapott „jutalékot”. A nagy terület természeti kincseinek kiaknázására az ország északi és keleti részén került sor. Az itt folyó fakitermelésre, szénbányászatra, acélműben, fémkohászatban történő foglalkoztatásra, nem vastartalmú ásványok felszínre hozására külön munkaszerződéseket kötöttek az erre szakosított bányákkal, gyárakkal, szövetkezetekkel. A munkatelepesek béréből barakképítési költségek, szerszámhasználat, kötelező szakszervezeti járulék, állami kölcsönjegyzés stb. címén sok mindent levontak, így tehát nem volt meglepetés, hogy munkabérük „elfolyt”, kézhez nem kaptak semmit. Néhány év alatt tehát megszerveződött az a támogatási rendszer, amely központi kézbe futott össze, de a széleskörűen ható helyi korrupciót sem szabad kifelejtenünk. Ez utóbbi a munkatáborokban is még jobban megmérgezte a légkört, bűzös „GULAG szagot” árasztván…
A nehéz fizikai munkát végző elítélteket a legutolsó élelmezési normában részesülőkhöz sorolták be, amely állandó éhezéssel, koplalással járt, zaklatásoknak, túlkapásoknak voltak kitéve. Emellett teljesíthetetlen normákat követeltek tőlük, amelyeket, ha nem teljesítettek, kegyetlen fizikai erőszakkal kellett szembenézniük, hevenyészett, fűtetlen zárkákba zárták őket (télen is), a nőket „áruért cserélték a GPU-parancsnokok” vagy a helyi kiskirályok „martalékai” lettek, „mindenes cselédekké” váltak.
Ugyanakkor a hírek a szocializmus építésének nagy eredményeiről szóltak, az ötéves tervek „egetverő” statisztikáit harsogta a propaganda Szibériából is, és a leninizmus-tanfolyamokon a cári Oroszország embertelenségéről beszélt a propagandista. Egy 1933-as GPU-jelentés tartalmazta egy uráli erdőgazdaság igazgatójának a megjegyzését a rabszolgasorsba taszított deportáltakról: „Mindannyiótokkal végezhetnénk, úgyis küld a GPU másik szállítmányt a helyetekbe, százezer ilyet, mint ti!”…
Hozzászólások