A húszas évek borzalmai
Az erőszakszervezet kiépülése Lenin idején
A Lenin vezette bolsevik bűnszövetkezet már a történelmi eseménynek hazudott, Trockij által „kivitelezett” 1917. októberi puccs után átvette a cári erőszakszervezetet, és soha nem látott „tökélyre” fejlesztette. Hazugság tehát az az 1960-as évektől terjesztett ferdítés, hogy Leninnek semmi köze nem volt a bolsevik tömeggyilkosságokhoz, azok csak Sztálin idejében kezdődtek. A szakirodalomból már ismert szövevényes erőszakszervezetek irányították a megtorlást, és ahogy növekedtek, úgy sokszorozódott meg az áldozatok száma. Amikor pedig a koncentrációs táborokat fölállították, annak irányítását valójában a tömeggyilkos Dzserzsinszkij belügyi népbiztos és titkosszolgálati „vezér” által vezetett (VCSK) CSEKA – majd utódszervezetei – irányította.
Közben Lenin vezetésével az igazságügyi szervezet szintén a bolsevik terror szolgálatában állt – egymást érték a koncepciós perek. Az új bűntető törvénykönyv 1922. június 1-jével lépett életbe, amely törvényesítette az erőszakot a politikai ellenfeleknek minősítettekkel szemben. A halálos ítéleteket, sok éves börtönbüntetéseket hozó „kirakatperek” mellett az útjukban lévő értelmiségiek hosszú sorát száműzték, őket követték a mensevikek, a népi szocialisták, a kadétok…
A nemi beteg Lenin 1924. január 24-én belehalt harmadik szívinfarktusába, „művét” utódai folytatták tovább…
Lenin után…
Az elviselhetetlenül megnövekedett bolsevik törvénytelenség és erőszak ellen több, egyes, addig hű funkcionáriusok is fölemelték a szavukat. Nyikolaj Krilenko forradalmi bírósági elnök 1925. május 1-jén például ezzel fejezte be hosszú, adatgazdag följegyzését: „Elképesztőek a Szibéria félreeső zugaiba deportált és ott a legcsekélyebb rabkereset nélkül kényszerlakhelyen tartott személyek életkörülményei. Éppen úgy küldenek oda 18-19 éves diákgyerekeket, mint hetvenéves aggastyánokat, különösen ortodox pópákat és ’társadalomra veszélyes osztályokhoz tartozó’ öregasszonyokat.” A CSEKA azonban „gondoskodott” róla, hogy riasztó jelentések kerüljenek Sztálinék asztalára a hazai és a külföldi „banditák” „hatástalanításáról.” Az 1926-ban elfogadott új büntető törvénykönyv pedig bevezette a „társadalomra veszélyes személy” fogalmát, amellyel ezt követően sok millió áldozatot illettek, közöttük nagyon sok volt üldözőt is…
Az intézményesített erőszakszervezetben két bűnüldözési (bírósági és közigazgatási), illetve két büntetés-végrehajtási (belügyi népbiztossági és politikai rendőrségi) rendszert működtettek. A hagyományos börtönrendszert az igazságszolgáltatás alkalmazta, míg a titkosszolgálat felügyelte az egyre nagyobb méreteket öltő, később Gulag-nak nevezett táborrendszert.
Minta a Szolovszki-szigetcsoport
Már 1922-ben javasolta a Lenin irányította bolsevik kormány a titkosrendőrségnek (akkori nevén GPU-nak) egy nagy tábor berendezését az északi arhangelszki vizeken, a Fehér-tenger öt szigetéből álló Szolovszki-szigetcsoporton, ahonnan előzőleg elűzték a híres ortodox kolostor szerzeteseit. Ide 1923. július elejétől ezrével deportálták folyamatosan a közeli táborokból az elítélteket. A három csoport közül az elsőbe a régi mensevikek, szociálforradalmárok, anarchisták, a másodikba a nem szocialista- vagy anarchista pártok tagjai, papok, volt cári tisztek, régi tisztviselők, kozákok, a kronstadti-, a tambovi fölkelés résztvevői, és az „ellenforradalmár”-nak minősítettek, a harmadikba a köztörvényesek tartoztak. A „belső önigazgatás” urai ez utóbbiak voltak, amely a kegyetlen, kérlelhetetlen őrök mellett áttekinthetetlen belső önkényt hozott maga után, és ez újabb visszataszító vonása volt a táborok világának. A rendkívüli körülmények mellett a nehéz munkavégzés (főként a favágás, a fakitermelés) volt az általános. Az éhezést, a téli dermesztő hideget, a nyári szúnyog-„inváziót” tetézték az állandó kínzások (amelyek között az erdőben meztelenül való kikötés is szerepelt, és ez egyenlő volt a halállal). Amikor pedig egyik táborból a másikba szállították át őket, akkor követelték a politikaiak a megkötözést, nehogy „szökés közben” agyonlőjék őket! (Az itteni szörnyűségeket a híres író-fogoly, Varlam Salamanov örökítette meg.)
Itt dolgozták ki azt a rendszert, amely a Gulag-ot jellemezte. A haszontalan munkavégzés jellemezte 1925-ig az addigi táborokat, ekkor kezdték kidolgozni azt a termelési rendszert, amely 1929-től lépett egyöntetűen érvénybe mindenütt. A „javító-nevelőmunkát” ugyanis átvette a szocialista építést segítő, jövedelemtermelő tevékenység, és minden, három évnél többre elítéltet a vészesen szaporodó tábor-rendszerbe szállították…
Keleti hódítás, népirtás
A bolsevik hatalmi gépezet gátlástalan hódító és népirtó politikát követett kelet felé – már 1920-tól kezdődően. Ennek az évnek áprilisában Azerbajdzsánra, az ősszel Turkesztánra és Bokharára, decemberében Örményországra, 1921 februárjában Grúziára, az év végén Dagesztánra tették rá véres kezüket. A fegyveres ellenállókat az oroszok összefoglalóan baszmacsoknak nevezték, amely üzbégül zsiványokat jelent. Ők voltak azok az egymástól függetlenül működő, spontán szerveződő, különféle nemzetiségű partizánok, letelepedett nomádok, (de helyi vezetők, muzulmán nacionalisták is, mint Enver pasa), akik sok helyen még 1936-ig is ellenőrizték a vidéket. Kemény ellenállásuk idején, az 1920-as években a szovjethatalom jórészt csak a városokra korlátozódott. A lázadás egyik fő területe a Fergana völgye, a másik a Kaukázuson túli vidék volt. Az ellenük folytatott háborút a politikai rendőrség keleti osztálya irányította, és nagyarányú csapatmozgósításokat igényelt. A harc véres és könyörtelen volt, különösen Grúziában és a Csecsen földön…
Az első három évben Grúziát a mensevikek uralták, a bolsevik uralom elleni fölkelés 1924. augusztus 28-án Csiatura kisvárosban tört ki. A kezdeti sikerek után kemény bolsevik visszacsapás történt, a civil lakosságot is pusztító tüzérségi tűzzel, bombázásokkal. Az esztelen pusztítás élén Ordzsonikidze pártbizottsági titkár és a tömeggyilkosi „karrierjét” itt indító Lavrentyij Berija rendőrparancsnok állt. A cél az volt, hogy a bolsevista uralom „egyszer és mindenkorra leszámoljon a mensevizmussal és a grúz nemességgel”. A népirtást még a KB is sokallta, de Ordzsonikidze erre is „megfelelt”: „lehet, hogy egy kissé túllőttünk a célon, de már nem segíthetünk rajta…” Hasonló volt a pusztítás Csecsenföldön is!
Közben Dzserzsinszkij halála után a szintén lengyel származású Vjacseszlav Rudolfovics Menzsinszkij lett az utód – szintén bolsevik tömeggyilkos!
A tisztogatás zavartalanul folytatódott – immár saját soraikban. Trockijt száműzték, Zinovjevet, Kamenyevet, Radeket, Rakovszkijt, Buharint, Rikovot „kiiktatták”, a sok gyilkosság mellett „áruló” párt- és állami, központi és helyi vezetőket, „megbízhatatlan” szakembereket, munkások és parasztok („kulákok”) tömegeit deportálták a táborokba. 1929-re Sztálin megszilárdította önkényuralmát, vagyis megfélemlítés, terror törte meg a társadalom gerincét. Mindent gátlástalanul végrehajtó apparátcsikok, mindent és mindenkit megfigyelő besúgók, válogatott kínzásokat, gyilkolást alkalmazó rendőri-titkosszolgálati brigantik, rabok tömegei a Gulagon – ez lett a bomlott elméjű Lenin és utódai „világmegváltó” vörös uralmából…
Hozzászólások