A tömeggyilkos Lenin és tömeggyilkos társai
Bolsevik terror, koncentrációs táborok
XI. Pius az 1931-ben megjelentetett Quadragesimo anno kezdetű enciklikájában írta le: „A kommunizmus két célt tűzött ki maga elé tanításában és cselekedeteiben, és nem titkon, kerülő úton munkálkodik elérésük érdekében, hanem nyíltan, a legnagyobb nyilvánosság előtt, és minden módon, a legerőszakosabb eszközökkel is: a könyörtelen osztályharcot és a magántulajdon teljes eltörlését. Semmitől sem riad vissza célja érdekében, és semmit sem tart tiszteletben: ahol hatalomra jutott, bámulatosan, szinte hihetetlenül vadnak és embertelennek mutatkozik, ahogy az az elképesztő mészárlás és rombolás tanúskodik róla Kelet-Európa és Ázsia nagy országaiban.”
Nem tárgyunk az a rengeteg hazugság és ferdítés, amelyet a bolsevista „történettudomány” sulykolt Lenin, martalóc társai és pártjuknak hazudott rablóbandájuk, valamint az általuk kivéreztetett ország történelméről. A nem nagy, nem októberi, nem szocialista, nem forradalom után kiépült új hatalom – amelynek élén a bolsevik párt központi végrehajtó bizottsága, illetve a Népbiztosok Tanácsának nevezett kormány állott – a „forradalmi szervezetekkel” (élükön a szovjetekkel) verette szét a régi társadalom szerkezetét, majd életbe lépett „a bolsevik párt hatalma a szovjetek fölött” elv. Mellettük már ott működött a Petrográdi Forradalmi Katonai Bizottság, amelyet Feliksz Dzserzsinszkij így jellemzett: „Pepecselő jogászkodás nélküli, könnyed, hajlékony, közvetlenül operatív gépezet. Semmi sem korlátozza a cselekvésben, hogy lesújthasson a proletárdiktatúra öklének ellenségeire.” Hatvan tagjából 48 volt bolsevik, működése 53 napja alatt 6000 rendeletet alkotott. Megbízottaik a társadalom minden rétegében jelen voltak, és a hivatalos hatóságok megkerülésével is foganatosíthattak „intézkedéseket”, „munkájuk” eredményeként csakhamar központilag tiltottak be minden sajtóterméket. Javaslatukra Leninék már 1917. december 10-én törvényesítették a „nép ellensége” fogalmat, emellett fölállították a „forradalmi bíróságok”-at, amelynek következtében megindíthatták harcukat mindazok ellen, akik útjukban állottak. Közben, már december 20-án létrehozták a VCSK-t (a CSEKA-t), amely „a proletárdiktatúra ökle”-ként a leszámolást irányította.
Trockíj december 13-án kijelentette: „Nem egészen egy hónapon belül igen erőszakos formákat fog ölteni a terror, csakúgy, mint ahogy a nagy francia forradalomban történt…” A terrort kiterjesztették mindazon területekre, ahol megvetették a lábukat, amely a polgárháború mellett még hatalmasabb szenvedést zúdított a hatalmuk alá hajtott népekre, mivel nemcsak az ellenség, hanem az ott élő civilek ellen is irányult. Jellemző volt Stejnberg igazságügyi népbiztos és Lenin beszélgetése: – Mire való az igazságügyi népbiztosság? Akkor már társadalomirtási népbiztosságnak is hívhatjuk, és akkor mindenki ért belőle! Lenin válasza: – Remek ötlet. Én is éppen így látom. Sajnos, nem hívhatjuk úgy!
A gyilkosságok, a túszszedések mellett 1918 augusztusában fölállították a koncentrációs táborokat! Ezt „támasztotta alá” a Pravda augusztus 31-i száma: „…mindenkit kiirtunk, aki veszélyes a forradalom ügyére… A gyűlölet és a bosszú éneke lesz a munkásosztály himnusza”. A rendelet szerint a „kényszermunka táborok”-ban a „forradalmi bíróságok” által elítélteket, míg a „koncentrációs táborok”-ban az igazgatási eljárásban odaszállított túszokat gyűjtötték össze – már ha megérkeztek oda, és nem pusztultak el tömegesen út közben!
A bolsevikok ellenségei
– A politikai ellenfelek az anarchistáktól a monarchistákig,
– a kenyérért, munkáért, szabadságjogokért harcoló munkások,
– a lázadó parasztok, katonaszökevények, a Vörös Hadsereg lázadó csapatai,
– a szovjet hatalom ellen lázadó kozákok Lenin és Sztálin uralma idején,
– az „osztályidegen elemek”-nek, a „nép ellenségei”-nek, „gyanúsak”-nak, „túszok”-nak minősített, megölt személyek tömegei.
Az ellenségek sorába hamar be lehetett kerülni. A sok véres sztrájk, éhséglázadás sorában az orosz munkásmozgalom egyik „fellegvárát”, a munkások által fegyveresen védett petrográdi Putyilov gyárat rohamozták meg 1919. március 16-án a CSEKA különítményesei, 900 sztrájkolót tartóztattak le, sokakat ítélet nélkül kivégeztek. Ezt követte az ipari körzetekben a besúgó hálózat kiépítése. A „hadikommunizmus” idején, 1920. február 1-jén Lenin írta Trockíjnak: „Pusztuljanak ezrek, ha kell, de az országot meg kell menteni”. Hozzájuk csatlakozott Szverdlov és Sztálin is. Ebben az időben a bolsevikok által birtokolt terület 77%-át érintette a sztrájk, főként a bányákat, a vaskohászatot, a vasutat. Az urali munkás lázadásra írta Lenin az ottani katonai biztosnak: „…Csodálkozom, hogy maga mit sem tesz, nem hajt végre tömeges kivégzéseket szabotázs miatt.” A sztrájkok során sok ezer munkást és hozzátartozóikat tartóztatták le, zárták börtönbe, vagy tartották fogva szabad ég alatt.
A sorozatos rekvirálások, kényszer-sorozások, egyéb önkényeskedések ellen lázadó parasztokat azzal is sakkban tartották, hogy minden faluközösség „testvéri felelősséggel” tartozott a begyűjtésért, és 1918-tól 1920-ig a rekvirált gabona mennyisége a háromszorosára emelkedett. A CSEKA különítményei 1920-ban 7-800 000 katonaszökevényt fogtak el, de 1,5 milliónak sikerült elmenekülnie. Közülük ezreket lőttek agyon, családtagjaikat pedig túszoknak tekintették a vörös banditák. Lenin 1919. február 15-i kormányrendelete túszok szedése mellett a parasztokat a vasútvonalak tisztítására kötelezte. Elrendelte: „Ha nem takarítják el a havat, kivégezzük a túszokat”. A parasztok lázadásának egyik formája volt a bunt, amely kisebb területet, kevesebb résztvevőt érintett, a másik volt a vossztanyije, amely nagyobb területen, valóságos haderőkbe szervezett ezreket, tízezreket mozgatott meg. A féktelen megtorlás mellett a segítőknek sem kegyelmeztek a bolsevikok: „ha egy falu lakossága bármi módon is segítséget nyújt a környező erdőkben bujkáló banditáknak, porig kell égetni a falut”. (Ukrajna különösen megszenvedte ezt az időszakot. Ezt írta le a baloldali érzelmű Iszaak Babel remekműve, a „Lovashadsereg”, aki később szintén áldozata lett a féktelen bolsevista terrornak.)
Különösen sokat szenvedett más nemzetiségek mellett a vörösök ellen minden eszközt fölhasználó, lázadó kozákság, akik ellen valóságos irtó hadjárat folyt. A bolsevik párt 1919. január 24-i titkos határozata nem kevesebbet mondott ki: „…csak egyetlen politikailag helyes lépésünk lehetséges, a könyörtelen harc, a tömeges terror a gazdag kozákok ellen, ki kell irtani és fizikailag meg kell semmisíteni őket mind egy szálig”. A kiszállt „forradalmi bíróságok” a kozák községekben (sztanyicákban) pár perc alatt futószalagon hozták és hajtották végre a halálos ítéleteket. Különösen élen járt a pusztításban Szergo Ordzsonikidze Észak-Kaukázusban. A deportáltak tömegeit a donyecki bányákba küldték. A 3 milliót meg nem haladó kozák lakosságból 3–500 000 embert öltek meg vagy deportáltak 1919-ben, 1920-ban a vörös brigantik.
A polgárháborús időszakban a katonai áldozatok mellett a hátországban számtalan bolsevik tömeggyilkosság történt a civil lakosság körében, különösen a Krímben – a már ismert forgatókönyv szerint. Szevasztopolban a CSEKA kérdőívek kitöltésére kötelezte a fehérek után ottmaradt lakosságot 1920. november végén, „agyonlövendők”, „koncentrációs táborba zárandók”, „megkímélendők” csoportjait hozták létre. Az első kettőben voltak a legtöbben, így lett az „akasztottak városa”. Az előzőek szerint Leninék ezt is „elfelejtették” a világ közvéleményével közölni.
Hozzászólások