Hitler 1939-ben: „Ki emlékszik ma már az örmény népirtásra?”
Örmények az Oszmán Birodalom „végnapjaiban”
Az ezernyi bajjal küzdő, folyamatosan gyöngülő Oszmán Birodalomban már a 19. század végén is történtek erőszakos cselekmények a keresztény örmény népcsoport rovására. Abdul Hamid szultán önkényuralma idején, a pániszlám mozgalom támogatása mellett az új-oszmán mozgalom és a keresztények üldözése történt meg – immár a nyugati hatalmak hallgatólagos támogatásával. A Szaszunban 1894-ben kitört örmény fölkelést a rájuk küldött kurd csapatok verték le kegyetlenül: 1895-ben Erzerumban, Trapezuntban, Bitliszben, Harputban, 1896-ban Sztambulban történt örménymészárlással. Az 1892 és 1896 között lezajló pogromok 274 000 örmény áldozatot követeltek!
Az a véres 1915-ös év, és a tankok által széttaposott gyermekhullák tömegei
Az igazi megpróbáltatások azonban az első világégés második évében, 1915-ben vártak rájuk. 1908-ban, Törökországban ugyanis hatalomra jutott az Egység és Haladás Bizottsága nevű ifjútörök mozgalom. Vezetőik: Talat nagyvezér, Enver és Dzsemál pasák voltak a szörnyű tettek értelmi szerzői, és az utasítások kiadói.
Kezdődött azzal, hogy a II. Vilmos császár vezette Német Birodalom, továbbá az Osztrák-Magyar Monarchia és Bulgária török háborús szövetségesének urai a világháború eseményeinek „árnyékában”, 1915. április 24-én hideg és kiszámított kegyetlenséggel kezdték meg vértől csöpögő tervük végrehajtását, a 20. század első nagy népirtását. A gyilkosságok először – hidegen kiszámított formában – „szűk” körben kezdődtek, majd ez az idők folyamán szélesedett ki milliós népirtássá!
Tehát 1915. április 24-ét mutatta a naptár, amikor embereik letartóztatták az örmény népcsoport 200 legismertebb vezetőjét Konstantinápolyban. Elsőként velük végeztek a hatalom pribékjei, majd az értelmiségi réteg következett: Anatóliában élő keresztény papok, tanárok, orvosok, mérnökök és más hasonló foglalkozást űzők módszeres megöletése. A szóval és tettel rájuk veszélyt jelentő örmények kiirtása után a török hadseregben szolgáló örmény katonák következtek. Ezeket a katonákat munkaszolgálatra vezényelték, majd őket is megölték, vagy a szíriai sivatagba irányították, ahol életfeltételek híján pusztultak el: éhen haltak, illetőleg betegségek és járványok tizedelték meg őket.
Ezután következtek a Kaukázusban élő örmények: rájuk ugyanaz a sors várt, és akik életben maradtak, azokat kitelepítették. Azokat a gyerekeket, akik megmenekültek, átnevelték muzulmánokká. A középkorban a megszállt országokban alkalmazott módszer szerint „janicsárokká tették” őket. A fiatal nőket tömegesen megerőszakolták vagy háremekbe kényszerítették, a betegekkel és az öregekkel pedig vagy az embertelen bánásmód, vagy a sivatagi menetelés zord körülményei végeztek. Ismertek olyan felvételek, amelyeken tankok által széttaposott gyermekhullák tömege volt látható!…
A török belügyminiszter a népirtás „végeztével” ezt írta a tartományi elöljáróknak címzett üzenetében: „…maradéktalanul eltöröltük az örményeknek azt a jogát, hogy Törökország területén éljenek és dolgozzanak.”
A népirtás következményei, „dokumentálása”, utóélete
A Metz Yeghernnek nevezett pusztítás eredményeként az első világháború után, az 1920-as évek elejére Kisázsiában már nem éltek örmények, a század első módszeres népirtásának „eredményeként”!…
A kor egyik meghatározó pécsi újságja, a Dunántúl írta 1915. május 11-i számában, a nemzetközi hírek rovatában, előző napi dátumozással, „Összeesküvés Törökországban” címmel. Ezt közölték: „A török rendőrség egy összeesküvést fedezett fel, amely a török államférfiak ellen készült, s bombamerényletet terveztek. A Göben hadihajót is légbe akarták röpíteni, hogy az angolok, franciák bevonulhassanak Konstantinápolyba…” Néhány idegen személy mellett az örmény bizottság tagjait, egy meg nem nevezett angol admirálist és a görög kereskedőket nevezte meg a híradás összeesküvőként, majd ezzel fejezte be: „Kitschener lord 20 000 font díjat tűzött ki a török miniszter megölésére, a kiszemelt férfiú azonban a tett elkövetése helyett leleplezte az összeesküvőket.”
Ez a híradás túl átlátszó volt ahhoz, hogy igaz legyen. Az ilyen, és ehhez hasonló közlemények, vádaskodások azonban arra jók voltak, hogy bűnbakot keressenek, és tudatosan az örményeket tegyék felelőssé, hazaárulókká nyilvánítván, az ellenség ügynökeinek megnevezvén őket! Ez volt az „alapja” annak, amiért 1,5 millió embernek meg kellett halnia!…
A példa „ragadós” voltát idézte a Sztálin – aki maga sem bánt elnézőbben az ott élő örményekkel – utáni legnagyobb népirtó, Adolf Hitler, amikor Lengyelország 1939-es lerohanása előtt így felelt aggodalmaskodó vezérkarának: „Ki emlékszik ma már az örmény népirtásra?”
A mai török vezetés nem ismeri el a népirtást, és „csak” 300 000 áldozatról beszél. Aki pedig tömeggyilkosságnak meri nevezni az örmények elleni 1915-ös gyilkosságsorozatot, azt ma is bírósági úton vonják felelősségre. A közelmúltban emlékszünk olyan újságíró-gyilkosságra, amelyet az ő tényfeltáró-emlékeztető írásai nyomán hajtottak végre „ismeretlen tettesek”. Jól gondoljuk meg tehát, hogy egy ilyen államot így beengedjünk-e az Európai Unió tagjainak sorába!…
Vargha Dezső a Pécsi Városszépítő és Városvédő Egyesület szakosztályvezetője
Hozzászólások