Magányos ló, halott katona a hómezőn
„…A ponyvával borított autó mennyországnak tűnik előttük. Egy a sok közül felkapaszkodik néha, és lógva viteti magát egy darabon. Akinek nem sikerül, gúnyos és becsmérlő kiáltásokat küld felénk. A nyíláson át gyakran arcomba vág a hólepel éles sarka. Néha elpihen. A ritka pelyhekben hulló hó és az alkony homályán keresztül, az emberláncon túl feltárul előttem a végtelen hómező. Csak az úton van élet, amelyen a napóleoni sereghez hasonlóan támolyognak az emberek ezrei. Ezrek és mégsem tudnak életet lehelni a pusztára, amely mondhatatlan csendet áraszt. Az úttól befelé néhány méterre a hótenger hullámaiban árnykép körvonalai tűnnek fel. Egy ló áll mozdulatlanul. Nincs rajta szerszám, még kötőfék sem. Mezítelen és mozdulatlan. Szobornak hinném, ha sörényét nem fújná a szél. Mereven áll. Talán nem is él. Az árvaság, a magányosság szobra ő. Az elhagyottságot még soha nem láttam ilyen megrendítően kifejezve. Százak és ezrek vonszolják magukat előtte el. Ezernyi kín kiált, ezer szív kalapál. A szenvedés bilincseibe szorított lelkek közül egy sem repült feléje. Senki sem kiált: − Mi lesz veled, vén cimbora? − Igen, árva öreg pajtás, ki is törődnék teveled, amikor az ember is elkallódik a szenvedés, a vér és a bűn pokoli zűrzavarában. Igen, az Embert is láttam nem messze tőle. Az útszélen hevert, csaknem teljesen befútta a hó. Félretolták, talán nem léptek rá. Gyengédség volt vagy iszonyodás attól a sorstól, mely ránk is leselkedik. Iszonyatos volt valóban a hóval betemetett test, mert begörbült karja és ökölbeszorult keze magasba emelve dermedt meg. Mintha egész kínja, tragédiája belefagyott volna ebbe az utolsó mozdulatba. Olyat, mintha az eget fenyegetné.
Halottak, rángatózó testek a faluban
Hadd mondjam el még egy megrázó élményemet. Még egy-két kockát a véres filmből, hogy aztán a Karácsony hangulatához illőbb kerülhessen sorra… Nagyon korán indultunk. Azon a vidéken kevés volt a falu, ahol szállást találhattunk a fárasztó menet után. Déli egy óra körül letértünk a főútvonalról. A horhók és szelíd hajlatú dombok között egy falu felé tartottunk. A szánok néha meglódultak, mintha az elcsigázott lovak inait felfrissítette volna a meleg istálló ígérete. Mi emberek ugyanígy vágytunk a meleg és a pihenés után. Rohantunk hát a szánok nyomán, néha felbukva a mély hóban. A táj kedves és békés volt, mint egy olajnyomat, amelyen a tél minden báját és örömét megfestette a szelíd öreg mester. A dombokon erdő zöldellt, a havat meleggé varázsolta a lehajló nap. A dombok aljában és oldalain szétszórva puhán behavazott tetejű, gerendákból rótt meseházikók tűntek fel. És hogy a képről semmi se hiányozzék, a hívogató táj felé ügettek a szánok és jókedvű emberek bukdácsoltak a hóban. Ahogy odaértünk, szinte varázsütésre megtorpantunk. Furcsa volt nagyon és érthetetlen: egy kémény se füstöl, egy ajtó sem nyílik. Egyik-másikunk, kilépve a sorból, kopogott ajtón, ablakon. Egy lélek sem volt található sehol. Ijesztő csend az egész faluban. Végül egy reszkető, apostolszakállú öreg került elő valahonnan. Láttuk, hogy az oszlop elején levőknek magyaráz, és a falu közepe felé irányítja a menetet. A térségen 30-40 emberi test hevert. Magyarok, németek és munkaszolgálatosok vegyesen. Némelyikük még rángatózott a vértócsákkal festett havon. A ’sztaroszta’ úgy mondta, hogy partizánok jártak itt előttünk néhány órával. Hemzseg tőlük az erdő. A falu lakossága elmenekült velük, a megtorlástól való félelmében. Borzadva néztünk körül az előbbi még tündéri tájon, és ránk szegezett gyilkos fegyvereket véltünk látni a fák között. Ritkított sorokban indultunk kifelé a Véres Faluból, halálra szántan, kézben tartott fegyverekkel. Az erdő mind közelebb jött az úthoz, amely kanyarogva óvakodott karjai közé. A fák szinte ránk hajoltak, agyonnyomtak bennünket, ijedt gyermekeket, akik némán lépdeltünk az úton… A meglepetések útja sohasem fejeződik be? Újabb holttest az út mentén. Felrobbant és elégett szekér üszkös maradványai közelében fekszik. Nem görbült kínba a test. Hanyatt fekszik, nyugalmasan, fegyelmezetten: Egy Rimbaud vers jutott eszembe: ’A völgyben egy katona alszik’. Pedig nem is katona. Nincs fegyvere, nincs egyenruhája. Feje fedetlen, sovány arca nélkülözést árul el, de gondosan borotvált. Összeszorított szája körül éles, elszánt vonás. Alszik. De ebben az alvásban erő van és fegyelem. Halott. És mégse érzem az elhagyatottságot, ami máskor annyira érintett a holtak láttán. Találkoztam a Partizánnal, egy nép erejével, amely fluidumként messze sugárzott világtájak felé.”
„Szomjasan kerestem Gorkij, Dosztojevszkij és Tolsztoj népét”
„Van azonban ennek a népnek egy ősibb ereje, amely olyan, mint a Földanya jósága és nagysága. Ennek megrajzolásában kevés a különbség az orosz írók között. Amikor odakerültem, szomjasan kerestem Gorkij, Dosztojevszkij és Tolsztoj népét. Nem csalódtam: megtaláltam. Nem volt nekem idegen az a világ. Nem a város és nem a falu. Sem a Dnyepernél, sem a Donnál. Hiába vadított a propaganda, amely elválasztani igyekezett ennek a népnek lelkétől. Én láttam a Lelket, és sokszor sóhajtottam fel: boldog lennék, ha ebből a jóságból találnék otthon is. Ne higgye senki, hogy tömjénezni kívánok bizonyos irányban. De azt se higgye senki, hogy a szeretet, a lélek melege az idegen fegyveres, megszálló hatalom fiának szólt, és félelem szülte. Soha sem tudnék hinni eszményeimben, impulzív önmagamban, ha valaki bebizonyítaná nekem, hogy a Matrona Ignatievna vagy Jakovleva melegsége csak gyávaság vagy alakoskodás volt. Ezért mondom el utolsóként a szeretetnek azt a képét, amely karácsonyi hangulatot támaszthat e véres és kegyetlenül igaz sorok után…”
Hozzászólások