Részlet V. Sónyi G. András visszaemlékezéséből
Az előzmények
„Gazdanaplómból” címmel, „Dokumentumok és emlékek” alcímmel jelent meg a közelmúltban V. Sónyi G. András könyve a pécsi GeniaNet kiadó gondozásában, amely életútját dolgozza föl. Ennek egyik nagyon szomorú epizódjaként idézi föl azt a szakirodalomban még nem ismert szörnyűséget, amely az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után, november végén-december elején történt az óvatlan szemektől elzárt Honvéd Üdülőtelepen. Az egész úgy kezdődött, hogy az akkor ott nyaraló 14 éves hősünk az oda vezető útelágazásnál az „Itt működik a halálbrigád” föliratot látta. Megkérdezte hát az üdülőben kocsisként szolgáló Pista bácsit, mi is az igazság.
Pista bácsi „… lehalkította a hangját, és azt mondta, hogy a forradalom leverése óta nap mint nap jönnek ide gépkocsik. Rabszállító autók, vagy zárt utasterű katonai járművek, és ezekkel rabokat hoznak. A Honvéd üdülő egy része el van kerítve, és ez a kerítés katonák által őrzött terület, ahová külső, polgári dolgozóknak bemenni tilos. De annyit tudnak, hogy ezek a gépkocsik megérkeznek, hozzák a rabokat, akik innét soha többet élve nem távoznak. A géppuskasorozatokat nap mint nap, vagyis éjszakánként lehet hallani…”
A borzalmak éjszakája
A kalandvágyó kamaszfiú – aki nem volt tisztában a reá leselkedő veszéllyel – egy éjszaka átmászott a kerítéseken, és egy nyárfára kapaszkodva figyelt a teniszpálya közelében.
„…És egyszer csak mozgást vettem észre. Emberek, katonák jöttek-mentek, fények gyúltak, és bal felől egy teherautó, egy rabszállító teherautó. Nagy sötét tömeg – nyilván rabszállító teharautó – tolatott a teniszpálya mellé. Valami furcsa szagot éreztem. Arra gondoltam, amit az építkezéseknél lehet érezni leginkább. Igazi jó mészszag volt. A teniszpályán lehetett is látni valami fehéret. Néha úgy tűnt nekem, mintha gőzölögne. Vajon mi lehet?
A teherautó egész közel tolatott ehhez a gőzölgő részhez, ehhez a fehér folthoz, ami lehetett egy 8 x 8 méteres, nagyjából négyzet alakú darab. Ekkor itt is fények gyúltak. Egész világosan láttam már, hogy ez a fehér valami olyan, mint a tej. Ez oltott mész lehet.
A világítás megerősödésével megjelent pár ember, és egy pallót fektettek át a mésszel teli gödör tetején. Egy pallót, amit a horgászok eszkábálnak maguknak, hogy elérjék azt a helyet, ahonnan be tudják dobni a horgot. Itt cölöpök voltak a meszes medencében, és azokra ráfektették azokat a deszkákat, kicsit megütögették – nyilván előre el volt készítve –, úgyhogy az jó helyre találjon. Miután kész lett, eltávoztak.
Egyszer csak kinyitotta valaki a rabszállító autó hátsó ajtaját, és csak ennyit mondott: – Kifelé. Emberek szálltak le. Nem volt más lehetőség, nem volt más irány – mivel két oldalon pufajkások álltak –, mint a pallón végigmenni. Iszonyatos erős fényt bocsátottak a pallóra. Olyan erős fényt, hogy csak a pallót lehetett látni, és különösebben mást nem. Tehát, akik kijöttek az autóból, azok kénytelenek voltak a pallón áthaladni. Igen ám, de a palló túlsó felén nem tudtak továbbmenni, mert ott is pufajkások állták el az utat.
Így szállt ki tíz-tizenöt ember, pontosan nem tudom, mennyi, s köztük egy kislány is. A Jupiter lámpa fényénél ez a kislány pont úgy nézett ki, mint ahogy Tom Sawyer-nak azt a kis szerelmét képzeltem, akivel a barlangban eltévedtek. Kék ruha volt rajta, szőke haja volt, és egy embernek annyit mondott csak: – Apu, most hová megyünk? És amint ezt kimondta, becsapódott a rabszállító ajtaja, nyilván mindenki kiszállt már belőle, és mindenki a pallón állt, vagyis haladt volna tovább, amikor a másik oldalról, egy olyan helyről, amelyet föl sem fedeztem, durrogás, ropogás és fénycsóvák jelentek meg – géppuska. A pallón álló emberek sorban dűltek el, pillanatok alatt zuhantak be a meszesgödörbe. A kislány is. Egy másodperccel ez előtt még nem tudta, hogy hová megy. Most már tudja, hogy hová. Borzalom fogott el, valamit csinálni szerettem volna, valami olyant, ami, ami… formabontót, amire senki nem gondol, amellyel meg lehet menteni ezeket az embereket. De a kislány, a szívem szakadt meg miatta.
A Jupiter lámpa fénye még egy darabig világított. Nem sokáig. Pufajkások a pallóra mentek, és a partról is hosszú botokkal, csáklyákkal tuszkolták bele a mészbe azokat, akik a felszínen maradtak. Egy darabig a kislány kék ruháját is láttam. Aztán eltűnt. És minden a régi lett.
Kialudt a Jupiter lámpa, elvonult a rabszállító autó, valahová, lehetett hallani. Elindultak a pufajkások, és visszanyerte a természet a teljes csendet, mintha semmi nem történt volna.
Vacogtam, fáztam, köhögnöm kellett, alig tudtam visszatartani. Így elgémberedett kézzel, elgémberedett testtel lassacskán, óvatosan leereszkedtem a fáról. Talán azt is mondhatnám, hogy leestem a fáról, mert a törzsről már nem tudtam lecsimpaszkodni. Fenékre ültem, hanyatt estem, egy darabig úgy maradtam. Nem jön-e arra valaki, és nem dob-e be engem is a meszesgödörbe?”
Menekülés haza
„Nem jött senki. Föltápászkodtam, és ugyanazon az útvonalon, amelyen érkeztem, gyorsan haladtam a posta felé. A posta árnyéka, a lámpákkal megvilágított úton, átsurranva a sorompónál, párhuzamosan a sorompó mentén. A keskeny murvás sétaúton ferdén föl a domboldalba, K-kerítés, átmászás, keresztül a parkon, utolsó kerítés, a vasúti peronon vagyok. Nagy kő esett le a szívemről. És ugyanakkor iszonyatos teher, iszonyatos teher nyomta a szívemet.
Leplezetlenül mentem már haza, itt már senki sem kérheti számon, hogy hol jártam. Nem is kérték. Nem sokat időzve, bebújtam az ágyba, és egy darabig még reszkettem, amíg elnyomott az álom…”
Hozzászólások