A harmadik urivi ütközet (folytatás) – 1942 szeptember
„…A KV-1-es hamarosan kilőtte Kárpáthy százados T-38-asát is, ő azonban szerencsére éppen a kocsin kívül tartózkodott. A T-38-asok 37 mm-es lövegének hatástalansága a szovjetek előtt sem volt titok: megtörtént az is, hogy több szovjet harckocsi személyzete, miután meglátta a közeledő magyar T-38-asokat, a nyitott toronyból gúnyosan integetett a magyar páncélosok felé.
A PZ-IV-esek számára szintén nagyon súlyos ütközetnapon a magyar nehézpáncélosok már reggel kilőttek két T-34-est, de a KV-1-esek számukra is túl kemény diónak bizonyultak. A behemót szovjet páncélosok kilőtték – többek között – Hegedűs Lajos zászlós, a 30/3. sz. harckocsi század egyik szakaszparancsnokának PZ-IV-esét is, de az ötfős személyzet szerencsésen megmenekült. (Hegedűsnek egy hónapon belül már a második PZ-IV-ese égett el.)
A nap végére 22 bevethető T-38-as és 4 harcképes PZ-IVF1-esünk maradt. Nyolc szovjet harckocsi (többségben T-34-es) kilövése, és két KV-1-es megrongálása volt a napi összeredményünk.
1942. szeptember 14-én tovább folytak a súlyos harcok, a szovjetek a 187,7-es háromszögelési pont után Sztorozsevojét próbálták meg visszafoglalni, de minden eredmény nélkül.
A harmadik hídfőcsata utolsó ütközetnapja szeptember 16. volt. A nap folyamán a nyílt terepen támadó szovjet gyalogság ellen sikeresen vetették be az 51. Páncélvadász-zászlóalj öt Nimródját is, amelyek 40 mm-es repeszgránát-sorozataikkal súlyos veszteségeket okoztak a támadóknak. A nap folyamán a szovjet páncélosok is teljesen kivéreztek, 24 harckocsit veszítve, amelyekből hat KV-1-es volt. (Ez nemcsak a magyar páncélosok sikere volt, ebben a páncéltörő tüzérség és a német rohamlövegek kilövései, valamint az aknára futás miatt elveszett példányok száma is benne volt.)
E nap estéjére a 30. Harckocsiezred bevethető páncélosainak száma a nyári mélypontra süllyedt: 12 T-38-as és 2 PZ-IVF1-es volt mindössze harcképes állapotban.
Ezzel a nappal az utolsó doni hídfőcsata véget ért. A magyar-német erők több mint 10 000 fős véres vesztesége ellenére az urivi hídfő nagyobb része megmaradt, 1943. január 12-én innen indult a 2. Magyar Hadsereg számára végzetes szovjet támadás.
A páncélos hadosztályt ezek után kivonták az első vonalból, és legközelebb az 1943. januári szovjet offenzíva idején került harcba, de ez már egy másik történet.”
_________________
Itt véget ér a Németországban élő Bojárszky Attila hézagpótló leírása, amelyet az azóta elhunyt Csernavölgyi Antal beszámolójára írt. Tartozunk azonban az 1942. szeptember közepétől 1943. január elejéig tartó doni hadi események leírásával, amelyek a megsemmisítő szovjet ellentámadásig történtek. Ezek következnek a továbbiakban.
A doni harci helyzet 1942 őszétől 1943. január közepéig
Az itteni arcvonal déli szakasza 1942 őszén két hónapra megmerevedett, a második sztálingrádi csata november 19-i megindulásáig. A szovjet hadvezetés ez alatt az idő alatt kidolgozta az ellentámadás tervét, amely hasonló volt az egy évvel azelőtti moszkvaihoz. Ez abban különbözött az előbbitől, hogy ez utóbbi nem taktikai, hanem stratégiai méretekben zajlott le. Zsukov főparancsnok arra számított ugyanis, hogy nem a német csapatokon, hanem a gyengébb harci értékű szövetséges haderőn gázolnak keresztül, és így elérhetik a németek visszavonulását, sőt az esetleges bekerítését is.
A támadást 1942. november 19-én indították meg, amikor is áttörték előbb a Sztálingrádnál súlyos harcokba keveredett német haderőtől északra lévő 3., majd másnap a délre álló 4. Román Hadsereget. Ennek következtében 23-án katlanba került a 6. Német Hadsereg, a 4. Páncélos Hadsereg részei és néhány szövetséges csapattest. Az így kialakított gyűrű szélesítésére törekedtek a szovjetek, ezzel egyúttal fokozatosan szorították egyre messzebb Sztálingrádtól a Német Déli Hadseregcsoportot, és emellett elhárították a 4. Német Páncélos Hadsereg felmentő támadását is, amelyet december 12-én indítottak meg dél felől. A szovjet támadás olyan erős és hatékony volt, hogy december 17-én elérte a 8. Olasz Hadsereg vonalait is. Az olasz haderővel voltak szomszédosak északnyugatról a magyar csapatok, amelyek ekkor már várták a szovjet támadást, és ezért sürgették a kért, majd megígért fegyverzet, felszerelés kiutalását és a csapaterősítést.
Az ottani magyar hadvezetés érzékelte a délkeletről északnyugatnak tartó, hullámszerű szovjet támadás veszélyét, azt is tudták, hogy a magyarokat fogja érni. Ennek elhárítására az arcvonal mögött, Hans Cramer vezérőrnagy parancsnoksága alatt 1943. január 2-tól egy hadtestnyi tartalékot vontak össze. Ez állt a német 168. Gyalogos Hadosztály 3/4 részéből, a 700. páncélos csoportból, a 190. rohamlöveg osztályból, valamint a magyar 1. Páncélos Hadosztályból. (A valóságban azonban csupán egy hadosztálynyi erősítést jelentett ez a Cramer-hadtestnek, hiszen annak a saját páncélos hadosztálya is a rendelkezésére állt.) Gyengítette erejüket az a tény, hogy a magyar haderő így elvesztette közvetlen parancsadási lehetőségét épp a legerősebb hazai seregtest fölött, egyúttal a B Hadseregcsoport vezetése is a Cramer-hadtest fölött. Az itteni arcvonal-szakasz légvonalban 700 km lett, itt ez, a peremvonal mögött 50-100 km-rel elhelyezkedő csapattest volt az egyetlen tartalék. Azonban mihelyt fölállították, Hitler a Cramer-hadtest bevetését saját hatáskörébe vonta, így amikor szűk két hét múlva megindult az átfogó szovjet támadás, ennek tragikus következményei lettek!
Hozzászólások