Az első támadás Korotojaknál – 1942. augusztus eleje (folytatás)
„…Ellenséges páncélosok ezen a napon még nem mutatkoztak a hídfő körzetében – kivéve egy könnyű páncélost, melyet a magyar csapatok zsákmányul ejtettek -, csak a Don túlsó partjáról tüzelve támogatta a szovjet gyalogság harcát 10-12 T-34-es.
Másnapra, 1942. augusztus 8-ára azonban változott a helyzet: mintegy kéttucatnyi páncélost tudtak átjuttatni a hídfőhöz a szovjet erők. Ezek közül a magyar harckocsik heves küzdelem során négyet kilőttek. A szovjet 291. sz. Csatarepülő-hadosztály számos légitámadást hajtott végre a magyar páncélosok ellen. A páncélos hadosztályt oltalmazó II. sz. Légvédelmi tüzérosztálynak 1942. augusztus 8-án nyolc szovjet gép lelövését igazolták. A harcok 9-én tovább folytatódtak. A szovjet csapatok továbbra is rendkívül makacs elszántsággal küzdöttek. Az urivi hídfőnél ekkorra már igen súlyos helyzet alakult ki – az itt védőállást elfoglaló 7. sz. Könnyű páncélos hadosztály négy nap alatt 4000 (!) fős véres veszteséget szenvedett halottakban, sebesültekben és eltűntekben –, ezért elhatározta a hadvezetés a páncélos hadosztály nagy részének átcsoportosítását, és itteni bevetését. A hadosztály felderítő zászlóalja és a 30/I. sz. Harckocsi-zászlóalj 3. századának egyik szakasza már ezen a napon bevetésre került Urivnál, ahol a felderítők elvesztették egyik Csaba-típusú páncélgépkocsijukat. A bevetett szakasznyi nehéz harckocsi miatt a másnapra tervezett támadásnál már nem számolhattak a meglepetés tényezőjével, a szovjetek ugyanis fölkészülten várták a magyar páncélosokat.
A második urivi ütközet
Az 1942. augusztus 10-ei támadás mindjárt egy balszerencsés momentummal indult, amikor a balszárnyon a Sztorozsevojéra támadó 20. sz. Könnyű páncélos hadosztály csapataiba saját tüzérségünk lőtt bele! A kibontakozó támadás a rendkívül szívósan védett szovjet állások előtt elakadt. Harckocsijainkra fergeteges ellenséges páncéltörő tűz zúdult. A szovjet gyalogos katonák között sok volt ugyanis páncéltörő puskával ellátva, akik mélyre ásott lövészgödreikben lapulván bevárták a néhány méterre közelítő harckocsijainkat, és közvetlen közelről próbálták meg azok érzékeny részét eltalálni. A magyar páncélosok tehát harcba kerültek egy kitűnően fölkészített, nagyon bátor katonákból álló ellenséges páncélos alakulattal, amelynek katonái számos esetben próbáltak meg harckocsijainkra fölmászni, és közvetlen közelről harcképtelenné tenni azokat. Az első lépcsőben támadó 30/3. sz. Nehéz páncélos századunk PZ-IV. típusú harckocsijai az odalőtt géppuska-sorozatokkal, és a harckocsijaik tornyából kihajított kézigránátokkal söpörték le járműveikről ezeket a fanatikus harcosokat.
Az ütközet a szovjet csapatok kemény ellenállása, illetve a magyar hadvezetés hibái miatt, a szovjetek súlyos veszteségei ellenére is sikertelenül zárult számunkra, a nap végére a magyar alakulatok a megindulási állásaikba vonultak vissza. A 20. sz. Könnyű páncélos hadosztályunk parancsnoka, Kovács Károly vezérőrnagy a balsiker, és a hadseregparancsnok Jány Gusztáv vezérezredes szemrehányásai miatt idegösszeroppanással került kórházba. A magyar páncélosok veszteségei jelentősek voltak: 3 kilőtt T-38-as maradt a csatamezőn, és mintegy tucatnyi súlyosan megsérült. (Ez utóbbiak között volt Resch Rudolf alezredes, a 30/I. sz. Harckocsi zászlóalj parancsnokának páncélosa is, amelynek lelőtték az egyik lánctalpát.) Kisebb sérüléseket szinte valamennyi, az ütközetben részt vevő harckocsi kapott, és ez nem volt az összes veszteség: ugyanezen a napon futott aknára és égett el négyfős legénységével együtt a 30/4. sz. Harckocsi zászlóalj egyik T-38-asa Korotojaknál.
Rendkívül súlyosak voltak a bevetett gyalogságunk veszteségei is, jelentős részben a folyamatos szovjet csatarepülő-támadások miatt. Sovány vigasz volt a vérző gyalogos bajtársaikat tehetetlenül szemlélő harckocsizóknak, hogy a II. sz. Légvédelmi tüzérosztály négy szovjet IL-2-est lelőtt. Simon István hadnagy, a 30/I. sz. Harckocsi zászlóalj 1. századának egyik szakaszparancsnoka az alábbiakat jegyezte föl az ütközetről naplójában:
’Hatalmas betűkkel kellene ezt a napot beírnom ide. E nap tanulságairól még nagyon-nagyon sokat fogok írni. De hogy e sorokat írhatom, azt csak a jó Isten különös kegyelmének tudhatom be. Borzalmas nap volt. Sohasem hiszi el, és nem is hiheti el az, aki nem élte végig. A támadásunk eredménytelen lett. Előrenyomultunk, de olyan óriási tüzérségi tüzet kaptunk, hogy kénytelenek voltunk visszavonulni. Itt lőtték ki Topai százados páncélosát. Szegény, azóta már az örök életbe lépett. (Topai Pál százados, a 30/2. sz. harckocsi század parancsnoka hősi halált halt. – Bojárszky Attila megjegyzése.)
Most azonban szörnyen fáradt vagyok. Négy napja nem aludtam, csak egy-két órát, és rettenetesen strapás életet élünk. Voltak pillanatok, amikor kezdtem azt hinni, hogy ettől kezdve az életem egy külön ajándék. Örökké emlékezetes lesz a második Uryw-Seljawnoje-i csata (sic!)! Több lövést kaptam a harckocsinkra nehézpuskából. Egy orosz katona fel is ugrott rá. Rengeteg a veszteségünk, és csak az fáj, hogy csapnivalóan rossz a magas vezetésünk…’
Az ,egyszerű’ harcosoknak azonban nem volt idejük a történteken filozofálgatni. A háború – és a drága magyar vér – folyt tovább!…”
Hozzászólások