Jelentkezés a frontra, megérkezés
Sey László Ilona testvérével
Dr. Sey László Keszthelyen élő ny. főorvos eddig még nem publikált visszaemlékezései közlését kezdjük meg, amelynek külön értéke az a tény, hogy erről a kórházról csak az ő visszaemlékezése alapján tud a hadtörténet. Az írás megszerzéséért és rendelkezésünkre bocsátásáért a szerző mellett külön köszönetet mondunk Sey Gábor pécsi tanárnak.
„1941 tél végén, vagy ’42 kora tavaszán tudomást szereztem arról, hogy a pécsi, 4. Hadtest tábori kórházat állít fel és küld a keleti frontra. Amióta megtudtam, folyamatosan az járt az eszemben, hogy nekem ebben a vállalkozásban részt kell vennem. Az vitathatatlan, hogy volt bennem egy kis kalandvágy, de egy olyan érzés is, hogy hazámmal szemben kötelességem részt vennem a magam eszközeivel egy olyan hadjáratban, melytől, az akkori szemlélet szerint léte vagy nem léte függ. Én szigorló-orvos voltam, emlékezetem szerint három vagy négy szigorlatom hiányzott ahhoz, hogy doktorrá avassanak. Az lehetetlen volt, hogy a rendelkezésre álló egy-másfél hónap alatt valamennyi vizsgámat letegyem, ezért tanulmányaimat félbe hagyva önként jelentkeztem a pécsi hadtestnél. A behívót 1942. április 23-án kaptam meg, és kívánságomnak megfelelően beosztottak a IV/2. Tábori Kórházhoz. Az önkéntes szolgálatot én az egyetem harmad éve után már leszolgáltam, és leszerelésem előtt tiszti vizsgát is tettem. Igaz, akkor karpaszományos tizedesként szereltem le, de most, a behívásomkor hadapród-őrmesterré léptettek elő. Ezzel a ’magas’ ranggal szolgáltam is végig a háborút. A behívott legénységet és a kórház felszerelését egy pécsi iskolában helyezték el, és gyűjtötték össze a
Sey László a frontra indulva
bevagonírozásig, ami május 11-én történt meg. Május 12-én indultunk. Szerelvényünk Szentlőrincen ment keresztül, ahol én születtem, és a lakóhelyem is ott volt. Szegény édesanyám és nővérem jöttek le az állomásra búcsúztatásomra. Édesapám, aki időközben megtudta, hogy önként jelentkeztem, úgy megharagudott rám, hogy ő nem jött ki az állomásra. Véleménye ugyanis az volt, hogy a tanulmányaimat kellett volna előbb befejeznem. Mint szülőnek, nyilván igaza is volt. Az utazásunk kényelmes volt. A tiszti állományúak ketten kaptak egy 2. osztályú fülkét, a legénységet vagonokban helyezték el. Arra emlékszem, hogy Csehszlovákián és Lengyelországon mentünk keresztül, és Bielopolján rakodtunk ki. Tulajdonképpen itt rendeződtünk hadi alakulattá, és indultunk kelet felé.
A kórház állományának tagozódása a következő volt. Parancsnokunk dr. Horváth Ferenc százados, az egyetlen tényleges állományú katona, úgy emlékszem Győrből. Helyettese dr. Mihályi István főhadnagy, pécsi nőgyógyász. A belgyógyászat vezetője dr. Uray hadnagy, a másik belgyógyász dr. Deák János zászlós, a pécsi egyetem tanársegéde volt. Hozzájuk volt beosztva dr. Hermann Géza hadnagy, dunaföldvári fogorvos és dr. Nagy István baranyai körorvos. A sebészet vezetője dr. Pribay György szekszárdi sebész, helyettese dr. Radocsai Lajos, a pécsi egyetem tanársegéde volt, mindketten zászlósi rangban. Beosztott orvos volt még dr. Baczur Kálmán dunaszekcsői körorvos és jómagam. Ide volt beosztva még dr. Mihályi parancsnok-helyettes is. Két gyógyszerészünk volt: Bessenyey Zénó (nem tudom honnan) és Michéli Miska Bátaszékről. Volt a kórháznál két lelkész is, Hidas János katolikus és Tánczos Dezső református pap, utóbbi Csokonyavisontáról. Kórházunk tulajdonképpen két részlegből állt. Egy fogatolt részleg 96 lóval, negyvenegynéhány szekérrel, és egy motorizált részlegből, amihez mindössze 4 személykocsi tartozott. A fogatolt rész parancsnoka Dömötör János zászlós, egy pesti fiú, a legénységé Császár volt, akinek a keresztnevét elfelejtettem. A kórház ellátásáért Farkas József főhadnagy volt a felelős. A sebészeten volt 4 műtős, 1 borbély, meg a betegek gondozására kb. 30 kiképzett ápoló. Ezen kívül voltak a szakácsok, kocsisok, s úgy emlékszem, volt 6 hátaslovunk, külön lovászokkal. A tisztikar 2-2 tagjának járt egy tisztiszolga. Már a vonatban történt beosztáskor én dr. Baczurral – akit Gazsinak becéztünk – kerültem egy fülkébe. Kettőnknek lett így egy legénye, Bosnyák Márkó, egy dél-dunántúli horvát ember, akinek civil ’foglalkozása’ ’rapsic’, azaz orvvadász volt. (Érdemes megjegyezni, hogy ezzel a Márkóval mindig történt valami.) Természetesen a 4 személygépkocsinak is volt 1-1 sofőrje.
Május 20-a táján elindultunk gyalogmenetben, keleti irányba. Én magam sportos ember és fiatal lévén, természetesen az egyik hátaslovat választottam, a Csillagot, akivel hűséges barátként szolgáltuk végig a háborút. Maga az előre menetel nem sok szórakozást nyújtott. Reggel 7-kor már nyeregben voltunk, és délután 6-7 óráig zötyögtünk benne. A szekerek hozták a kórház felszerelését – persze lépésben -, s így mi sem mehettünk gyorsabban. Időnként végigvágtáztunk a kocsisor mellett, a másik oldalon vissza, néha kivetettük lábunkat a kengyelből, hogy enyhítsünk a zsibbadtságon, aztán zötyögtünk tovább. Talán a harmadik vagy a negyedik nap történt váratlan esemény. Az út mellett szántott egy szakállas öreg, az eke előtt egy tehén, s az öreg felesége. Amíg a hosszú kocsisor vonult mellette, az öreg odasettenkedett, s könnyes szemekkel kezdett hozzánk beszélni, erősen tört magyarsággal. Megálltunk, és megtudtuk, hogy az első háborúból ott ragadt hadifogoly. Valahol az Alföldön született, és 1917-ben esett fogságba. Háromszor próbált megszökni, de mindig elfogták és visszavitték. Aztán összeállt egy orosz nővel, született három gyereke, aztán el is vette a nőt. Valamikor a ’20-as évek közepén kapott engedélyt a hazatérésre, de akkor már ott volt a család, hát maradt. Azóta nem beszél magyarul. S bár nagyon törte a nyelvet, de meg lehetett érteni. Vele együtt mi is nagyon meghatódtunk. Megállítottuk a szekeret, s az öregnek teleraktuk a kötényét meg a szatyrát konzervekkel, kenyérrel, szalonnával meg mindennel, ami élelmiszer csak volt a kocsin. Könnyek között, egymást megölelve búcsúztunk tőle.”
Hozzászólások