Különös varázsú, látomásos világ
Pethes Mária költészete az élet teljességének ismeretéről vall. Ez a szenvedélyes alkotó verseiben hitelesen tárja elénk az egyéni lét örömeit, reményeit, fájdalmait, csalódásait, tragédiáit, de ugyanilyen érzékenységgel látja és énekli meg a közösségi lét gondjait, napjaink társadalmi valóságának ellentmondásait, aggódik országunkért, ahol tévesen bedobott újsághírek ólomból öntött szárnyain újrafogalmazott történelem zörög. Verseivel – akárcsak e legutóbb megjelent kötetének az ószövetségi Jeremiás könyvéből vett mottójával – óv minket a hamis próféták hazugságaitól, hízelkedéseitől, a haszonelvű társadalom pénzimádatától, hajszoltságától.
Bensőséges kapcsolata van a természettel. Igen szemléletesen ír erdő, mező virágairól: Pipacsok táncolnak az árokban; Sárga kabátgombokká lettek a margaréták; Átszökdécselt felettünk a bakfis nyár. Megszemélyesítéseivel hangulatot teremt, jókedvűt: Kacagnak a százszorszépek; elmélázót: Aranyszálakkal szövi át a fasor zöld brokátját a nap. Egyetlen sorban kikristályosodott mondanivalót fogalmaz meg: Napraforgók csontváza felett dorombon zörgött a szél rekviemet. Érti a pletykás mogyoróbokrok sugdolózását, az elvetett magok dalát, gyönyörködik abban, amikor fűszálak ledőlt oszlopcsarnokát bevilágítja egy színpompás gyík futófénye, és Elalvás előtt imára fák lábához térdepel az est. Elénk varázsolja a számára otthont adó agárdi tájat, ahol ha felsír a Tóparton / egy Magyarország formájú kő, szívére szorítja, és költőtársát is így biztatja: őrizd arcodon az anyaföld mosolyát! Édes anyanyelve boldog szavainak felhatalmazottjaként ír hazánkról, szót emel a nemzet igazáért.
Alapélménye elhunyt édesanyjának hiánya: Mindenről te jutsz eszembe – írja. És valóban: alakja, emléke újra meg újra megjelenik verseiben: Égi csilláron a csillagok kagylófényű fogsorod; vagy: Csak látom: mandulavágású szemed formára a kőre zuhant fagyott madár; egy némafilm szépiarajzait vetíti a sírkert kőfalára az emlékezés. Belekiáltja a világba: annyira kellettél volna még! Aztán meg elcsendesedve mondja: lehalkítod lépted, ne döngesse a földet, ami helyetted öleli Anyádra magát.
Általában is jellemzőek érzésvilágára és költészetére a végletes hangulatok: leheletfinomságú képek és az izzó szenvedély kirobbanó, túlfűtött kifejezései váltogatják egymást: A sokasodó sírok kakukkfű-illatától könnyezem; ordítoztam Istenhez, Kövekkel zúztam be az ég kristálykupoláját; ha már azt hiszed / mindent felzabáltak előled / az éhenkórász farkasok / ne vonyítsd velük / az elégedetlenség kánonját; Féreglyukakat rág belém a félelem.
Verslevelekben szólítja meg művésztársait, költőelődeit, Az emberség nagyköveteit: a másokért tenni akarókat. A verskötete címlapján szereplő festmény alkotójának, a mohácsi Szigeti Szabó Jánosnak szóló versében gyönyörű költői képpel beszél a művészet szerepéről, alkotók ars poeticájának is beillő sorokban: Áldott, aki szétosztja tudását, / miként fekete tenyeréből a bodza / a sörétmagokat, hogy életben tartsa / énekesmadarak torkában a dalt.
Jelenként éli és írja meg múltját: én is ott futok fodros szoknyában / nagyanyám fahéjas kalácsának / illatzsoltárába kapaszkodom – kimentve e múltból az eltemethetetlen értékeket számunkra: verseinek olvasói számára is. Hirdeti a szerelem megtisztító erejét nagyon sok szép költeményében – köztük erotikus töltésűekben és a hétköznapi élet buktatóin átsegítő humort dicsérőkben is: Szíved kondulását visszhangozza a templomharang. Ha mosolyogsz / dalolni kezdenek az elvetett magok.
Bibliai veretes szavak mellett a modern világ kifejezései, képei is megjelennek költeményeiben: szerelmek elektrosokkjai havak tűszúrásait internálták szívembe; Cartoon Network-rajzfigurákat keltett / életre egy unatkozó felhő; Angela Davis-hajsisakban a gömbakácok.
Pethes Mária új kötetének verseit olvasva izzó szenvedélyű, különös varázsú, látomásos képekkel teli, sokszínű költői világ bűvkörébe kerülhetünk. (alkoTÓház, Agárd, 2009)
Hozzászólások