Bandi András | Amikor édesanyám felvette fekete keszkenyőjét – 2.

Szépirodalom - próza

Amikor édesanyám felvette fekete keszkenyőjét – 2.

2.

 

Egymásra utalva. Megtűrve. Dacolva.

A számban érzem a düh keserű ízét. Érzem, magatehetetlen vagyok. Kiszolgáltatott. Románként ennyi jár nekem. Dr. Ravaszdy, a konyak-jogász, ennyit szánt nekem. Nekünk. Nejem, két diplomával a zsebében, betanított munkásként tengeti napjait. Este kiborul. Sír. Két kisfiam pedig kora hajnalban útra készen áll az ovi és bölcsi felé. Ők meg ott sírnak, minden elváláskor. Nekik is kijár bőven a mulatságból. Fogcsikorgatva alszom-kelek. Tűrök, hogy megtűrjenek. Ezt a sorsot én választottam.

Esős nyári hajnalokon alig vártam, hogy felhúzhassam kis gumicsizmámat és elindulhassak apámmal gombászni. Májusban már termett a tövisgomba, kissé később az Őrhegyen a csiperke meg a szegfűgomba. A Csere alatt pedig őzláb és rókagombát keresgéltünk. A finom gombapörköltek, paprikások az esti vacsorák koronái voltak. Persze, puliszkával ettük, amit nagyapám, vagy apám kevert meg a konyhában a kis gyalogszéken ülve. Egyik alkalommal a nagyapám elvitt a tsz-istállók melletti melegágyakhoz, ahol óriási csiperkék nőttek a trágyadombok között.

Kissé odább, a marháknak lekerített karámban a vörös belű körtevi érett. Gyümölcse a feltaposott sárba, néhol tehénlepénybe esett. De sebaj, letöröltük, kissé lemostuk a pajtában, egy sajtárban és már ehettük is. Tán sosem ettem finomabbat.

Néha a kétballábas is győzhet, legalábbis így, távlatban gondolkodva

Én választottam kaput. Ezt mindig reám bízták. Az iskola focipályáján gyűltünk össze a nagyvakációban. Rövid klottgatyában, teniszcipőben és egy szál rövid ujjú ingben, vagy legtöbbször derékig pucéron (legalábbis egyik csapat, hogy különbséget lehessen tenni). Én mindig hátvéd akartam lenni, vagy legfeljebb középpályás. Szinte mindenki más csatárként akart játszani. Én jól tudtam, hogy csak spiccel tudok jó nagyot rúgni, így csatárként egyből leszerepeltem volna. Csak el a labdát a kapu elől, ez volt az én feladatom. Ha még egy-két passz is összejött, akkor már jó napom volt. Ha néhanapján a tizenegyest rám bízták, szinte biztosan a szomszéd néni kertjéből kellett visszakunyerálnunk a labdát. Mindig a két csapatkapitány választott magának társakat, és én mindig az utolsó, vagy utolsó előtti voltam a sorban. Ha néha előkelőbb helyen választottak be, az csak azért volt, mert hagytam az osztálytársaimat dolgozat közben másolni, sőt néha súgtam is nekik. Csak kisiskolás koromban volt biztos helyem a csapatban, amikor a románok, a párhuzamos tagozat csapata ellen játszottunk, mert csak velem volt komplett a csapat. Szerencsére a románoknak is volt több kétballábasa, így szinte mindig mi nyertünk. Így én is nyertem.

 

Szeles, havas, hófúvásos napokon, amikor reggelre jégvirágok nyíltak a konyha ablakán mindig azon morfondíroztam, miért nincs nekem testvérem? Tudtam, volt két bátyám, akik korán, csecsemőkorukban meghaltak. De azért egy öcsike is jól jönne!

Egy időben azt hittem, ha cukorkát rakok az ablakba, akkor a gólya elviszi és cserébe kis öcsit kaphatok. De egyszer meglestem, amint nagyapám elcsente a gólyának szánt, kirakott cukrot. Utána többet nem kísérleteztem ezzel. Maradtak a szomszéd pajtások. Télen szánkóztunk, hógolyóztunk, hóembert építettünk, csákliztunk, bár ez utóbbi nekem sosem ment. Nagyapám egy-két naponként behozott egy kosárnyi csöves törökbúzát. Azt fejtegettük szorgalmasan kézi fejtővel. Gyenge gyermekbőrömet gyorsan kikezdték az érdes szemek, így inkább a lefejtett csuszákból építettem ólat, pajtát. Bele disznókat, teheneket álmodtam. Hogyha összedőlt, másikat, nagyobbat raktam a konyha közepére. Nyáron már jobb volt. Nem voltunk bezárva. Pickáztunk, karikát kergettünk, sántalábaztunk, vagy éppen pajtát építettünk cserép és tégla darabkákból, amit majd szívály földdel bevakoltuk. Belé kóréból teheneket csináltunk. Őket néha legelni is kivittük. És amíg ők legeltek, saját szórakozásunkra ősszel kórémuzsikából, tavasszal ficcfa tilinkából zenét csiholtunk ki.

 

Az anyaország fiai „befogadtak”

Én is nyertem? Igen. Talán. Szabadságot. A szólás szabadságát. Bár első időben a buszon utazva mindig körülnéztem, hadd lám, ki áll mellettem. Csak utána válaszoltam a kíváncsi kérdésekre. Belénk rögződött félelem? Önvédelem? Ösztön? Volt, aki hónapokig, évekig azt vélte látni, hogy beépített ügynökök, szekusok üldözik itt, újhazánkban is. Volt, akinél a félelem az őrület határát súrolta. Rémálmokat látott. Azt álmodta, hogy az anyanemzet visszazsuppolja és átadják a román hatóságoknak. Voltak olyanok is, akiket otthon már behívták kihallgatásra. Ők örökre megpecsételődtek ismerőseik előtt. Bár lehet, egy szót sem vallottak sorstársaik ellen. A bizalmatlanság magvai szépen kicsíráztak, majd szárba szökkentek. Ez elől kellett menekülnöm bozgorként (hazátlant jelent románul) az anyaországba románnak. Vegyes lakosságú, nemzetiségek által lakott vidékre telepedtem le. A huszadik század elején-közepén meghurcolt emberek bizalmatlanul fogadtak. Talán azért jöttünk, hogy elvegyük munkahelyüket, házaikat, mindennapi kenyerüket. A rendszerváltás hajnalán a munkahelyek megszűntével az ellentétek még jobban kiéleződtek. A sokadik pofon után, a kötekedő kérdésre, mi szerint „Mi a fasznak jöttetek ide?” – a válasz kissé élesre sikeredett. Azért, hogy legyen közöttetek is pár magyar! Telibe talált. Vágni lehetett a csöndet.

Farsang idején, hosszú téli estéken átjártunk a fonóba, a szomszédba. Az asszonyok kendert, gyapjút fontak, mások varrogattak, sőt volt olyan szomszéd ahol még az osztováta is fel volt állítva és házi szőttest vagy rongyszőnyeget szőttek. A nők végigvették a falu napi, vagy éppen aktuális pletykáit. Mindenkin köszörülték picit a nyelvüket, kibeszélték őket. Halálos véteknek számított, ha az egyik fonóból egyikük, a postás, átvitte a másik fonóba az ottan elhangzottakat. A kályhán sült alma illata csábította a gyerekeket. Néha előkerült a favázas kakas sütő rosta is, amit a kályha fölött húzogattak mindaddig, amíg kipattogzott a kakastörökbúzából a finom csemege. Mi pedig, a jó fogú gyerekek a visszamaradt pulykakakas szemeket is jóízűen elropogtattuk. Farsangkor mindig pánkót és csörögét is sütöttek, hozzá a savanykás noha bor dukált. Titokban abban reménykedtünk, hogy hozzánk is betoppannak a fársángok. Jöttek is azok, legtöbbször virágos jókedvükben, miután már több helyen is szerepeltek. Néha cigánymuzsika kíséretében, máskor csak a fonóbeliek danolászására ropták a táncot, a jelenlévőket is felkérve egy-két fordulóra. Közben pedig az asszonyok vidáman csújogattak hozzá: Ha felszököm, lóg a tököm, ha leesek, beleesek! Jújújújú jújújú! Paradicsom a kertben, sül a pina a lerben! Jújújújú jújújú! Kisgyerekkoromban, ártatlanságomat védendő, anyám ilyenkor befogta a fülemet. Persze, ettől én még tökéletesen hallottam a csújogatókat, és roppantul élveztem. Kissé később, pár év múlva, már mi voltunk a fársángok. Beöltöztünk maskarába és sorra jártuk a falu fonóit. Egyik alkalommal a szomszéd fonóban az egyik társunkra ráismert az anyja az őt erőszakosan táncba vivő fiára – pedig éppen gyászolt –, így ott helyben leszedte róla a keresztvizet.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

2 hozzászólás van ehhez: “Amikor édesanyám felvette fekete keszkenyőjét – 2.”


  1. Mi az a csújogatás?

    Hozzászóló: krumplifőzelékorrú zsolti | 2019. június 19., 12:41
  2. A csújogatás rigmusok kurjongatása mulatság közben a hangulat fokozása érdekében. Régi népszokásaink egyike.

    Hozzászóló: Bandi andrás | 2019. június 24., 06:52

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés