Ismét megfogant a gondolat a fejemben, hogy aztán ugyanazzal a hirtelenséggel csírájában elfojtsam. Talán utoljára tagadom meg testemtől a mozdulatot: Nem írok Néked sms-t! Utoljára, mert már a gondolat, a hirtelen jött indíttatás is oly erőtelen, hogy talán ismételt felbukkanásával sem kell számolnom.
Meg aztán miként tudnám e mérhetetlen űrt százhatvan karakternyi virtuális térbe belegyömöszölni? Félre ne értsd: Nem fájdalom gyötör! Sokkal inkább ürességet hagytál magad után, melyben a gondolatok hullva keresik a létezés oldalfalait, hogy meg-megkondulva feltörjék a csendet. Azok a részek hiányoznak, melyeket magamból Néked adtam, s amiket most nem követelek vissza. Úgy gondoltam, minden egyes ölelkezésünk alkalmával majd kiegészül a rész: két test, egy lélek leszünk. De csorbám lassan egésszé sarjad. Felépítem magam újra, nagyobbá és erősebbé: „Váramat többé meg nem töri ember: Sejtjeim majd jó katonákként éberen állnak, hogy kinevethess: ,Nincs neked várad sem sereged!’ – addig nevess, amíg megteheted.” (Kovács Ákos: A hét parancsszó)
Talán, ha a telefonom képes volna egyszerre háromüzenetnyi betűt elküldeni: Lehet, hogy megtenném… Az első rész lenne a bevezetés – mint egy tökéletesen szerkesztett irodalmi dolgozatban –, melyben a korhangulatot, az uralkodó lélek-irányzatot festeném le előtted. Aztán következne a tárgyalás: amiben pontos fogalmazásra törekednék, hogy kiderüljön, miért is emésztették fel lángjaink azt a királyságot, melyben Királynőm lehettél volna. És végül a befejezés értésedre próbálná adni, hogy egyebet sem szerettem volna, mint minden gazdagságodat és hibádat befogadni, úgy, ahogy Te erre nem voltál képes velem szemben…
De én Kedves, már nem írok Néked sms-t! Talán különös, de felszabadult tavasz költözött arra a helyre, hol egykoron szíved lángolt. S hogy e lángoló szív délibáb volt-e, azt sem firtatom már. Elsimítom lelkem a lüktető virágillatban, és türelmetlenül várom a lobogó pipacsok nyílását, melyek vér-szín szirmaival már sosem égetem meg bőröd bársonyát.
Elmém mélyén leülök a gondolatok szilaj folyamának partjára, türelmesen hajtogatok egy szépséges papírhajót, és belé csempészem emléked utolsó morzsáit. Várok még egy kicsit, aztán játékosan vízre teszem a hajót, és elküldelek a tengerek mélye felé, ahogy egy sms-t küld el az ember…
Hozzászólások