Lelkes útiélmény-beszámolóm hamar véget ért, amikor az ismerősöm közölte, ő inkább a horvát tengerpartra vagy Olaszországba ment volna. Talán igaza volt, mert az, hogy valaki Székelyföldön jól érzi-e magát, szegény és egyszerű, de mindenkor nyílt szívű, becsületes emberek között, nagyban függ az illető indíttatásától, érzékenységétől.
Nem romantikából, hanem nosztalgiából vágtam neki az útnak. Nosztalgiából, bár még sohasem jártam előtte ott. Gyermekkorom világába csöppentem, mintha mindig ott éltem volna, az arcok is ismerősnek tűntek.
Minden testrészemet simogató melegség járta át, amikor lencsevégre kaphattam a szekéren utazó parasztembert, a kapuban az este hazatérő kecskéit váró idős székelyt, az út mentén fiatal roma barátjával fűzfavesszőt gyűjtő Zsiga bácsit, de elszorult a szívem a tízéves kecskepásztor tekintete és a völgyben fekvő, horgásztó létesítésére vízzel elárasztott falu maradványa láttán.
És a táj? Mondják, az Isten Erdélyt jókedvében teremtette. Annyira szép, hogy az már szinte giccs.
Erdélyben igazán magyarnak éreztem magam.
Hozzászólások