A hír, ahogy illik, megelőzte a királyt. Valaki azt mondja: a bicsérdi lucernáson látták, másvalaki pedig azt állítja, hogy már hallotta is a hangját. Mindez egyelőre azonban csak szóbeszéd. Nagyon is ismerjük már egymást és tudjuk: elég egy nyom a sáros dűlőúton és elszabadul a fantázia…
Ami biztos: szeptember van. És az is biztos, hogy a nyáron többször többen is láttak a területen egy nagy bikát. És immár az is tény, hogy a nyugat-mecseki erdőkben megkezdődött a bőgés.
De itt, nálunk, a bicsérdi síkságon általában később és másképp történnek a dolgok. Most, mindenesetre még csend van.
A „szarvasfáz” tünetei azonban már egyértelműek: szinte minden magaslesen, fán ül egy-egy vadász és délelőttönként fáradhatatlanul csörögnek a telefonok. Van aki kérdez, van aki mesél…
A Nyugati-Mecsektől délre eső területeken valamikor az 1960-as évek végén, a 70-es évek elején jelentek meg az első szarvasok. Az első bika a 6-os főközlekedési út közvetlen közelében, a Markó-csárda mellett rogyott tűzbe. Azóta már eltelt egy évtized és jó néhány igazi szarvasvadász nőtt ki közülünk.
Én nem tudom, hogy annak számítok-e, mindenesetre lőttem már néhány bikát, úgy-ahogy a bőgőkürttel is elboldogulok, az erdőből vagy a kukoricásból kilépő szarvas látványától azonban mind a mai napig leküzdhetetlen remegés fog el. A szarvas olyan természeti csoda a számomra, mely nagyságával, erejével, okosságával és szépségével minden más állat felett áll.
Lassan leszáll az est.
Itt vagyok újra a Vasút-alján, a Vacsoravesztő árok partján. Egy összecsukható vadászszéken ülök, háttal az árkot övező bokorsornak. Balról erdő, szemben kukoricás. A kukoricásban törések, a patakban az átkelések nyomai bizonyítják, hogy rendszeresen járják a szarvasok ezt a körzetet.
A természet még őrzi a nyár színeit, a fagy még nem festette át a leveleket, mégis érzékelhetően jelen van már az ősz. Napról napra korábban megy le a nap és a naplementét gyors és érzékelhető lehűlés követi. A közeli tarlók felől szalmaillatot hoz a szél.
Ülök a bokrok takarásában és régvolt szeptemberekre gondolok.
Az első bikám…
1975-ben történt, a Bicsérdi vízfolyás som-megyesi részén. Ott is kukorica volt, a patak mindkét oldalán. A patak jobb partján poros út kanyargott a Mecsek bakonyai előhegyei felé. Ezen az úton ballagtam az eperfás úton álló magasleshez. Még fent volt a nap. A táj néma volt, a kukorica mozdulatlan.
Ez az a hangulat, amikor semmit sem remél az ember. Etetnek, vadnak nyoma sincs. Ilyenkor az embernek minden eszébe jut, talán még az is, hogy jobb lett volna otthon maradni. Valami ilyesmire gondolhattam, amikor egyszer csak roppant egyet a kukorica, majd szép, szabályos, egyenletes surrogással elindult valami a kukoricásból az út felé, egyenesen az én irányomba.
Leküzdhetetlen remegés lett úrrá rajtam, nemcsak a testem, de egész belsőm remegett. Le kellett guggolnom – és ekkor kilépett a kukoricásból az útra a bika.
Nem volt messzebb harminc méternél… Szép, középkorú, páratlan 12-es bika volt, legalább hét éves. Az agancsa fehér ágvégű. A szárak erősek voltak, de nem díszítették gyöngyök.
Ezt nevezi a szakirodalom „selejtnek”, én azonban e bika birtokbavétele óta kerülöm ezt a szót. Mert az én első bikám az én szememben gyönyörű volt, maga a tökély, és azóta is úgy érzem – sőt, ahogy múlnak felettem az évek, már egyre gyakrabban hangoztatom is -, hogy a természet nem produkál selejtet. A természetben variációk vannak, változatok, melyek eltérhetnek ugyan a „szabályostől”, de ettől még nem válnak „selejtté”, értéktelenné. Éppen ellenkezőleg. A gímszarvas talán éppen azáltal olyan titokzatos, vonzó és izgató a vadászok számára, hogy minden egyes példánya egyedi, megismételhetetlen és a maga nemében tökéletes.
Az árokparti bokrok alól, ahol ülök, alig van kilátás és kilövési lehetőség. Már jó ideje gubbasztok itt, de erre csak most döbbentem rá. A kukorica túl közel van, a meglehetősen ritkás, elöregedett erdő pedig messze. Gyakran van ez így: az embert magával ragadják az első benyomások. Itt valóban sok a nyom, itt minden kétséget kizáróan visszatérő vendégek a szarvasok, de az is nagyon valószínű, hogy éppen a háborítatlanság okán kedvelik ezt a helyet. Biztonságban érzik magukat. Mint ahogy én is.
Most, miután tudatosult bennem, hogy itt aligha kerülhet sor lövésre, valami különös nyugalom és derű lesz úrrá rajtam. A „zsákmányra leső ragadozó ” szép lassan szemlélődő és morfondírozó emberré szelídül, aki átengedi magát a magány, a vízcsobogás és levélsusogás varázsának. Ezek azok a percek, amikor az ember szinte belesimul a természetbe. Most nem vagyok betolakodó, nem vagyok élet és halál ura, de nem vagyok hazátlan és gyökértelen lény sem, mint aminek egyébként újabban oly gyakran érzem magam a városok koszos, zajos és egyre fenyegetőbb zűrzavarában.
Ülök a bokrok alatt és egyszerűen csak vagyok. A zajok, a hangok, a szagok átjárják és birtokba veszik egész lényemet, hisz az érzékszervek nemcsak az anyagi világ üzeneteit képesek közvetíteni. A hely, a táj lelke is érzékelhetővé válik ebben a zajokkal, hangokkal teli csendben.
Ez az őszbehajló szelíd, Pécs-környéki táj, amely minden más tájnál közelebb áll hozzám, az állandóság és az örök változás misztikus hangulatával vesz körül. Akiben túlteng az önbizalom, aki úgy érzi, hogy hatalma van a dolgok felett, nos, az üljön ki egyszer egyedül a levelüket hullató bokrok alá, szemben az elöregedett erdővel, melyben állva halnak meg a fák… És aki úgy érzi, hogy neki semmi sem sikerül, neki már vége, nos az is jöjjön el ide. Itt elkülönülnek egymástól a lényeges és lényegtelen dolgok. Itt egyértelművé válik, hogy mi a fontos és mi az, ami teljesen felesleges. Itt a legkisebb bogár, a legjelentéktelenebb fűszál is az életről mesél, amely örökké változik, amelynek millió arca van és amely éppen ezért öt legyőzhetetlen.
Lassan teljesen sötét lesz, ezek az olyan percek, amikor még elkülönülhet mástól állat, árnyék és bokor. Az enyhe szeptemberi szél, mely eddig olyan kellemes volt, hirtelen hidegre vált. A meditációnak vége. Most már újra a vadász fülével fülelek hisz amint megjön a szél, megjönnek a titokzatos, esti zajok is. Törések a kukoricában roppanások az erdő felől. A víz is gyakrabban és másképpen csobban…
És miközben minden zaj ígér valamit egyszer csak valami olyasmi hallatszik, ami maga a beteljesedés. Egy horkanásszerű hang, majd minden átmenet nélkül felhangzik egy erős, érett bika szavakkal visszaadhatatlan messzezengő üzenete. A bőgésnél jobb, pontosabb, méltóbb megnevezést kellene találni erre a hangra, hisz a bőgés szavunk egyrészt kétségbeesett sírást jelent, másrészt valami közönséges, artikulálatlan hangot. Pedig hang se nem sírás, se nem közönséges! Rövid ez az üzenet, de annál sokatmondóbb. A erő, a hangszín egyértelművé teszi: igen ő a király! Magabiztos, parancsoló, de ugyanakkor visszafogott is ez az üzenet. A király nyekereg, nem morcog, nem ismételgeti magát. Felharsan, mint egy harci kürt – és vár. Erőtől és önbizalomtól duzzadó ez a hang, de van benne valami melegség is, amint végighullámzik a táj felett.
Vajon kinek szól ez az üzenet`? A vetélytársaknak, a teheneknek, vagy egyszerűen csak a felhalmozódott belső feszültségek levezetését szolgálja? Lehet, hisz a mennydörgésnek sincs címzettje…
Csend van – a király áll és vár.
Ezen a helyen, itt a Vacsoravesztő mellett, évről évre, szinte menetrendszerű pontossággal, megszólalnak a bikák. Az erdő nem nagy, a vetésszerkezet állandóan változik, a szarvasok azonban minden szeptemberben felkeresik ezt a helyet. Vannak visszatérő bikák és vannak újak.
Valami különleges kisugárzása lehet ennek a helynek, hisz – történjen bármi is – a tehenek itt gyülekeznek és ide találnak – „rangra” és korra való tekintet nélkül – a bikák is. Jönnek délről, a Dráva felől, és jönnek északról, a mecseki erdőkből. A drávai szarvasok kisebbek, sötétebbek, az agancsuk azt többnyire szabályosabb és erősebb.
A király vajon honnan érkezett? Megpróbálom elképzelni, amint ott áll valahol a hatalmas kukoricásban, egy vetéshiányos, taposás által keletkezett tisztás közepén és kitágult orrlyukakkal figyel. Egy belső parancsra érkezett ide, akárhonnan is jött. Lehet, ez a messzezengő hang valami köszöntés volt, de az is lehet, hogy már napok óta itt van, már birtokba vette a tájat és most csak ezt a tényt, a territórium és az azon élő „alattvalók” feletti uralom tényét erősítette meg.
Szinte lábujjhegyen hagyom el a leshelyemet…
(A szerző 1999-ben megjelenő Puskával, tollal című kötetéből)
Hozzászólások