Kovács József Hontalan 14. kötetének a megjelenését ünnepeljük. Egy csupa-tűz, nemes energiáktól feszülő ember alkotó élete csúcspontja felé tart.
Kovács József Hontalan első verse valamikor a hetvenes évek közepén jelent meg nyomtatásban. Abban az időben a Dunántúli Napló közel 100 ezer példányos lap volt, és minden hétvégén irodalmi mellékletet is közreadott. Régen volt, szép volt – ma talán sokan azt mondják mindezt hallva, hogy talán igaz se volt. De igen, igaz volt. A megyei napilapokban – a pécsiben pedig különösképpen – folyamatosan jelen volt az irodalom. És nem csupán a befutott írók és költők kaptak publikációs lehetőséget, de a pályakezdők is. Az igényes olvasók, az irodalomkedvelők nagy fájdalma, hogy ma már ez nem így van. Az érték helyét a hírérték foglalta el.
Az alkotó emberek élete mindig is küzdelmes volt. Ámde mostanság a legkisebb sikerért is többszörösen meg kell küzdeni. Mindezt azért hozom most szóba, mert Kovács József Hontalannak nemcsak a költői talentuma és teljesítménye rendkívüli, de a megjelenésért, sőt a megélhetésért vívott tusája is az.
Első verses kötete 1991-ben jelent meg. Az első vers megjelenésétől az első kötet megjelenéséig hosszú idő telt el. Erről az időszakról nem sokat tudunk. Ezekben az években töltött hosszabb időt Budapesten, ekkor ismerkedett meg azokkal a roma és nem roma értelmiségiekkel, akik új lendületet adtak az irodalmi ambícióinak – és minden bizonnyal életének ebben a szakaszában kristályosodtak ki a saját identitásával, etikai alapelveivel kapcsolatos nézetei is.
Az első, az Ismeretlen cigány ének című kötettől egyenes út vezetett a mostani, a tizennegyedik könyvig. Nem volt stílusváltás, még kevésbé „eszmecsere”, a szónak a világnézeti, erkölcsi értelmében.
„Számomra az írás közös tiltakozás a kiszolgáltatottság, a nyomor és szellemi kizsákmányolás ellen. Vallom és vállalom, hogy rajtam két aranypánt van: az egyik a magyar kultúra, a másik a cigányságom. Egyikről se óhajtok lemondani.” – írta bemutatkozásként, első kötete elé.
Kovács József Hontalan lírája a szó legnemesebb értelmében közéleti líra. A közélet, a közért való cselekvő felelősségvállalás már jó ideje nem azonos a politikával.
Második könyve ajánlásában írja:
„Embernek lenni annyit jelent, védtelen vagy minden erőszak ellen. S kiszolgáltatott a szellemi és fizikai elnyomásoknak. Mert nemcsak az egyes embernek, de az egész emberiségnek szellemére és érzelmeire – mint óriás varangyok – rátelepszenek a politikusok és katonák. A politikusoknak szétfolyó, a katonáknak automata arcuk van. Hitlernek sakál, Sztálinnak dögkeselyű arca volt. Elégették vagy szögesdróttal kötözték össze az emberarcok millióit. Lehet, elégetik vagy szögesdróttal csomózzák össze arcom, mert szabad vagyok és vigyázok emberi tartásomra. Szabadnak lenni annyit jelent, nem engeded bemocskolni az arcod…”
A líra, a vers: az ember legszemélyesebb megnyilatkozása. A tudat és az érzelmek röntgen-képe. Versben nem lehet hazudni. Illetve lehet, de az már nem vers, hanem csak egy szöveg, mely vers-szerű formát kapott. A költő a legkiszolgáltatottabb ember. És minél jobb költő az illető, annál kiszolgáltatottabb, hisz minden titkát, minden gyengeségét, minden vágyát, minden értékét közszemlére, hozzáférhetővé tette. Kovács József Hontalan is a lehető legmesszebbre ment ezen az úton.
Mik az értékei, mi az, ami az élete értelmét adja? Az identitása. Az édesanyja. A hazája. Az emberi méltósága. A barátai. Az arcok, a színek, a lélek mélyéről kivetülő látomások. A világot teremtő nyelv. A szolidaritás. A nagy költő példaképek: József Attila, Pilinszky János, Radnóti Miklós, Juhász Ferenc…
A líra három nagy vonulata: a hangulati líra, a gondolati líra és az élménylíra. Kovács József Hontalan egyetlen egésszé préseli össze ezt a három lehetséges megközelítési módot és ebből olyan versek születnek, amit én a legszívesebben az üveghez hasonlítok. Az üveg mészből, szódából, kvarcból lesz, no és persze a tűzből, mely mindezeket egybe olvasztja. De amikor megdermed, már nem mész, nem szóda és persze, nem is kvarc.
Hontalan versei kőkemények, átlátszóak, fénytörőek – és tűzforróak vagy éppen jéghidegek. Nagyon tömör, nagyon pontos, nagyon tudatos minden költeménye. A legrövidebbek is, a három-négy sorosak is a totalitásra törnek.
Mindenki tudja – hisz Kovács József Hontalan újra meg újra megvallja –, hogy a legjobb barátai festők. Néhai Péli Tamás és Boris Salamaha, Kedves János, Szigeti Szabó János, Szentandrássy István, Morvai Péter visszatérően jelen vannak ebben a költészetben. Gyakran név szerint is, beleépítve a versbe. De ami ennél sokkal jellemzőbb és fontosabb: a festő barátok bizonyos értelemben festővé tették a költőt is.
Legújabb, A világ foglalata című kötetben, melynek okán most együtt vagyunk, az egyik vers címe így hangzik: Boris Salamaha akvarellköltő. Nos, ennek analógiájára én azt mondom: Kovács József Hontalan: szófestő. Versei úgy öltenek testet, ahogy az elhivatott festő erőteljes ecsetvonásokkal felrakja a vászonra a lelki szemei előtt lebegő nagyméretű kép alapszíneit. A szavak: markáns, megdöbbentő, harsány színű foltok. Az árnyalatokra, az átmenetekre, az űr- és térkitöltő színekre nem pazarol teret és időt. Ezekben a versekben nincsenek kötőszavak. És magyarázatok sincsenek.
Kovács József Hontalan versei, azaz szó-képei szinte izzanak. A nagyon is harsány színekkel dolgozó Szentandrássy István egy Hontalannak adott interjúban azt mondja: „A festészet számomra tapintás élmény.” Nos, alighanem így van ezzel Kovács József Hontalan is. Csak olyan szavakat ír le, melyek a lélek által tapinthatóak. És ha a magyar szókincstárban éppen nem talál ilyent, hát új szavakat alkot. Összevon, tömörít, régi szavaknak új értelmet ad.
„A világ foglalata” című kötet a tizennegyedik Kovács József Hontalan könyveinek a sorában. De ez tulajdonképpen csak nyomda-, illetve „csomagolástechnikai” kérdés. Mert minden eddig megjelent könyve elválaszthatatlanul kötődik a korábban megjelentekhez. Az újabb és újabb kötetek tulajdonképpen egy páratlanul egységes életmű egymást követő ciklusai.
Jó lenne tudni, kik és hányan olvassák Kovács József Hontalan verseit. Reméljük sokan. De akárhányan is vannak, ők mindannyian a szerző költőtársai. Ezek a versek ugyanis olyanok, mint a magashegyi turista utak eligazító jelei. Mutatják az irányt, ám a kaptatókat, éles sziklákkal borított meredélyeket kinek-kinek magának kell leküzdenie.
*
Elhangzott 2007. április 13-án, Mohácson, a Junior Art Alapítvány rendezvényén: a Kovács József Hontalan verseit és műfordításait, Morvai Péter, Szigeti Szabó János, Szentandrássy István illusztrációit bemutató vers- és rajzkiállítás megnyitóján, valamint Kovács József Hontalan A világ foglalata c. verseskötete bemutatóján
Hozzászólások