1.
A kereszténység első századaiban szellemi helyzetünket kettősség jellemezte: egyrészt az új európai népekkel közös életszemlélettel bírtak (hasonló hadászati, gazdasági erők feletti rendelkezés), másrészt a műveltséget képviselő, s ezáltal a keresztény egyházat reprezentáló népek a magyarság számára idegenek voltak. Az európai megtelepedés, az államalkotás azonos a keresztény vallás asszimilációjával. Szlávoknak, germánoknak, finnugor népeknek a keresztény Európában elfoglalt szerepen azon múlt, hogy a keresztény gondolatot az államalkotás kezdettől fogva milyen módon tette magáévá: ez határozta meg szellemi súlyukat.
Magyarország helyzetét az első századokban a bizánci (keleti) és a nyugati kereszténység közötti ingadozás jellemzi: a magyarságot eredeti természete, hagyományai Bizánc felé vonzza, de az államfő államalkotó akarata Nyugat felé. Miután a döntés István király idejében megtörtént, s elmosódtak a döntés véres nyomai, attól kezdve ez a szó: műveltség, egyet jelentett a Nyugattal.
Mátyás idejében a reneszánsz műveltségnek szívesen nyújtottak otthont, s azt elfogadták, holott a Dunai Társaság – magyarországi humanisták tudós társasága – a 15. században színvonalában semmivel sem maradt el az olasz tudós társaság mögött. Tény, hogy a magyarság hatott Európára, még akkor is, ha kis részben is, ugyanakkor inkább a kultúra befogadása volt a nagyobb. Tehát elzárkózásról nem lehet beszélni, hanem inkább arról, hogy a Kelettől már elidegenült, de a Nyugatot még nem tudta teljesen asszimilálni. A reformáció volt az, amely a legnagyobb realitást adta az európai érintkezésekre: a közös szellemi érdekeltség döntötte le a szellemi korlátokat.
A reformáció a magyaroknak egyet jelentett a katolicizmussal, az idegen társadalmi rendtől való elszakadást. Magyarországon a reformáció a nemzeti szellem magára eszmélését is jelentette, melynek hatása a szellemi fellendülés. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a magyar szellem kiválói vágyat éreztek arra, hogy más nemzetek szellemeivel kapcsolatokat teremtsenek.
A reformáció a műveltség kezdete, hangsúlyozza a nyelvi alapokat, amely felszabadítóan hatott a magyar népre, és először tette lehetővé a Nyugattal való őszinte találkozást. Az ellenreformációnak, az erősödő, tudatos katolicizmusnak a reformáció adott nagy lökést. Az éledő, egymással vetélkedő tudományos szellem eredménye, hogy a fejlődő magyar gondolatok lépést tudtak tartani a nyugati áramlatokkal.
Az új eszmék nemegyszer összeütköztek a skolasztika hagyományaival, s szenvedélyes küzdelmek színhelyévé tették az iskolavárosokat, például Sárospatakot a 17. században. Ebben a küzdelemben részt vett I. Rákóczi György és családja is. A viták központjában Tolnai János (1606-1660) állott. I. Rákóczi György uralkodása alatt a sárospataki iskola rektora volt.
Erdélyi János megállapítása szerint Tolnai János „Angolországban nyerte műveltsége zamatát és gondolkozása irányát…” (Erdélyi János – 1814-1868 – költő, író, a népköltési gyűjtés kezdeményezője. Sárospatakon pedagógiát, filozófiát tanított. A „Sárospataki Füzetek” szerkesztésével irodalmi központot teremtett.)
Tolnai Jánost presbiterianizmussal vádolták, tudományát morozófiának csúfolták, mert a protestáns műveltséget ki akarta szabadítani a skolasztikából. Egyébként Ramus Péter (1515-1572) híve volt. (A francia humanizmus vezéralakja szorgalmazta a nemzeti nyelvű tanítást.)
Gelei Katona István (1589-1649) erdélyi református püspök, polemizáló egyházi író volt (a „Magyar Gramatikátska” című könyv szerzője, a nyelvújítók előfutára). Gelei Katona István a heidelbergi Keckermannhoz, s vele a skolasztika régi hagyományaihoz ragaszkodott. Tolnai Jánost ki akarta venni a tanárságból; a vége az lett, hogy Tolnait évekre elmozdították állásából. Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszonynak és a tudománykedvelő Rákóczi Zsigmondnak a pártfogására helyezték vissza tanári állásába. Tolnai kérésére 1644-ben Sárospatakra hívták Comeniust, aki nemcsak tudós volt, aki folytatta elődei munkáját, hanem új tudományt is hozott magával, és úttörő volt a tudományos összefoglalásban is.
Comenius zaklatott életű, nyugtalan lelkű ember volt. Száznegyven munka szerzője. Elsőnek foglalta össze a nevelés tanát. Egy szegény magyarbródi molnár fia volt, korán árvaságra jutott, későn kezdett iskolába járni, 16 évesen került latin iskolába. Lelkészi pályára készült, hogy a szabad vallásért küzdjön. Példaképe Alsted (1588-1638) volt, aki korának enciklopédikus tudósa volt. Bethlen Gábor Herbornból hívta meg a gyulafehérvári kollégiumba, ahol „az összes emberi ismeretet” kívánta tanítani.
Comenius munkái: A világ útvesztője, Vizsgálódások a keresztény élet tökéletességéről, a Szív paradicsomáról stb. Comenius elsősorban a nép anyanyelvén történő művelődésére gondolt. A népiskoláról, a nyelvtanulásról írott könyvei világhírre emelték. 1641-ben meghívták Londonba egy tudós társaság megalapítására, de az angol polgárháború megakadályozta a rábízott feladat végrehajtásában. Londonban írt munkájában tankönyveket, világnyelv tanítását, ingyenes népoktatást, a szegények képzését sürgette. Comenius neve az első szimbóluma a magyar és európai kapcsolatoknak. Ennek köszönhetően „nem mi mentünk Európába műveltségért, hanem mások jöttek hozzánk” Comenius műveltsége, irodalmi munkásságának tanulmányozása céljából. Comenius egyben az emberi boldogságot kereste, s többek között úttörője volt a népnevelésnek, racionalizmusnak, a nők szellemi felszabadulásának. Korát megelőzve hirdette az emberi szabadságot, „ami minden ember természetes joga”. Hitt a népi, nemzeti kultúra államalkotó, államfenntartó erejében.
A reformációval beköszöntött új eszmeáramlatok terjesztésére felhasználták a sajtót, iskolát, templomi szószéket. A reformáció idején az eszme győzelme azt jelentette, hogy birtokába vette az ellenfél iskoláit is, ugyanakkor a visszahatás eszközei is kíméletlenek voltak: gályarabság, száműzetés, kivégzés volt a legyőzöttek sorsa. Az iskolaügy összefüggött a vallással, a vallás viszont a politikával.
2.
A reneszánsz meghódította a művelteket, s az anyanyelv erejének hangsúlyozásával közel került a néphez. János Zsigmond 1569-ben Ramust akarja Gyulafehérvárra vinni, a felvilágosodott reformert, a skolasztika nagy ellenségét. Gyulafehérvár intézete, valamint Sárospatak iskolája vetélkedésre buzdította az ellenreformáció híveit.
III. Béla és Nagy Lajos kezdeményezéseit a 12. és a 14. századból tovább kellett építeni, fejleszteni, ami új helyzet, új feladatok elé állította Pázmány Pétert (1570. október 4.-1637. március 19.) a kor kiemelkedő alakját. A 17. század kezdetén a katolikus iskolák megfogytak, kevés volt a pap; gyermekek, felnőttek analfabéták maradtak. Pázmány paphiányról, eretnekségről, tudatlanságról panaszkodott a királynak, a pápának.
Pázmány legelső teendője volt, hogy megszervezze a papnevelést, s elérte, hogy a római-német kollégiumba minél nagyobb számban jussanak el magyar katolikus ifjak. Nagyszombaton papneveldét szervezett, megalkotta Bécsben a Pázmáneumot. A nagyszombati egyetemnek teológiai és filozófiai tanfolyamát gimnázium előzte meg, ezáltal ott a középiskolai tanulásról is gondoskodás történt. Nevelésben, tanításban, térítésben a jezsuiták segítségét vette igénybe, mert Pázmány szemében az iskola egyben a térítés eszköze is volt. (A jezsuiták 1688-ban 29 középiskolában és két egyetemen tanítottak.)
Pázmány – mivel segített a hiányokon – iskolaszervezésével emelte a magyar kultúrát is. Amit alkotott, az ellenreformációs szelleme mellett is a magyar szellem fejlődésének tanúsága.
Pázmány Péter olyan időben élt, amikor a reformáció új világa még nem alakult ki, de a régi rendek bástyáit már erősen döntögette. Pázmány azok közé tartozott, akik tisztán felismerték a magyar nemzet fogalmát.
A vallásújítás Magyarországon is – mint másutt is – a polgári szabadságjogok igényével jelentkezett, s a katolicizmus is a korlátlan fejedelmi hatalommal járt együtt, talán még jobban, mint másutt. Magyarországon a török veszedelem is mindezekhez hozzájárult. Így szövődtek össze a szabadságjogok, a magyarság nemzeti törekvései a török, a német kérdéssel és a vallásjogi ellentétekkel. A protestánsok – még a törökkel szövetkezve is – menteni akarták nemzeti, vallási jogaikat, míg a katolikusok dinasztia útján szerették volna lerázni a török igát, de a német jármot sem akarták nyakukba venni.
Pázmány még nem gondolt a népi erők felszabadítására, de annál inkább gondolt a nemesi szabadság védelmére – amit a dinasztia uralmával igyekezett összeegyeztetni. Pázmány a status quo ante fenntartásával akarta a magyar jövőt megerősíteni. Politikai, vallási, kulturális programjában fő irányítója a hitbuzgalom volt. A jezsuiták iskolájában tanulta meg a szigorú engedelmesség gyakorlását és megkövetelését. Egész egyénisége, jelleme visszatükrözte a jezsuita elvet: az alárendelést kívánta meg az egyházi vezetők iránt. Pázmány a hívek felé növelte a hitelt, a dinasztia felé az egyházi hatalmat. A protestánsoknak már közel sem volt ilyen kedvező a helyzetük: papjaik, tanítóik szegények voltak, állandóan veszélynek voltak kitéve: ha a földesúr vallást változtatott, elűzték őket. Állandóan zaklatásoknak, háborgatásoknak voltak kitéve.
Mindezek ellenére Pázmány Péternek nem sikerült egységes közvéleményt kialakítania, de Bethlen Gábornak (1580-1629) sem. A köznevelés ügyét elsőrangú feladatnak tartotta. 1622-ben Gyulafehérvárott református főiskolát alapított, hova hírneves tudósokat hozatott külföldről. 1662-ben a főiskolát Nagyenyedre helyezték át, és 1854-től református papnöveldeként működött, majd a kollégium székhelye 1862-től ismét Nagyenyed lett. Itt 1914-ben megszűnt az utolsó főiskolai tagozat, s átalakult tanítóképzővé és internátussá.
Bethlen az iskolaalapításon kívül könyvtárat szervezett, tudós környezetet hozott létre, építészetet irányított, pártfogolta a művészeteket. az önnevelés Bethlennél a nemzetnevelést is jelentette, s elsőnek tartotta a tehetséget. Uralkodása alatt Erdélyben a papok, tanítók, tisztviselők, államférfiak egyre növekedő táborát teremtette elő a népből, köztük országos kiválóságokat is. Sajnos Bethlen szelleme nem válhatott általánossá a halála után.
Bethlen Gábort kultúraszervező, iskolaszervező munkája ma is az európai magyar mintaképének mutatja, aki még a háború viharaiban sem feledkezett meg az iskolaügyekről. 1622-ben, a nikolsburgi béke után hazatért Erdélybe, és május elsejére összehívta az országgyűlést Kolozsvárra, ahol bejelentette, hogy gondoskodni akar a hazában megfogyatkozott tudós emberekről. Ez a határozat juttatta Opitz Mártont (1597-1639), a német költőt, esztétát a gyulafehérvári kollégiumba tanárnak. Humánus atmoszférát teremtett az intézetben. Délelőtt Cicerót tanított, délután Horatiust. Otthon görög, latin írókat olvasott, utánzott. 1623-ban Erdélyt elhagyta, és utána magyar rektorok kerültek az intézet élére: Balai Mihály református lelkész volt Ungváron, heidelbergi tanulmányai után került a gyulafehérvári kollégiumba, a rektori hivatalban vállalt munkát. Prédikációgyűjteménye az 1600-as évek első negyedétől ismert.
Petri Ferenc (-), Keresztúri Pál (1589-1655) a 17. század neves pedagógusai voltak. (Az utóbbi Bethlen Miklós nevelője volt, az anyanyelvi oktatást szorgalmazta.) Csulai György (?-1660) erdélyi református püspök volt, I. Rákóczi György udvari lelkésze. Gelei Katona István (1589-1649) erdélyi református püspök, egyházi író, a Magyar Grammatikátska szerzője, a nyelvújítók előfutára volt.
Bethlen Gábor írott utasítást adott a kollégiumnak, melynek minden sorából a magyar józanság, éles ítélőképesség, nagy lelkiismeret, mély emberi bölcsesség sugárzik.
A műveltségnek hatalmas szeretete élt Zrínyi Miklósban (1620-1664), kinek az volt a hite, hogy a magyar önerejével áll vagy bukik, a „Szigeti veszedelem” nemzeti eposzunk is e gondolaton nyugszik, de még inkább a „Török áfium”, amelyben a hadvezér, költő állandó nemzeti hadsereget követel, féltő, szerető kiáltással tör fel szívéből: Ne bántsd a magyart!
Zrínyi hitbuzgalmából, nemzetszeretetéből, műveltségéből a tudatos európai magyar alakja bontakozott ki. Azé a magyaré, aki önismerete, műveltsége, tanultsága révén ismeri jogait, kötelességeit, aki csak önmagában bízhat. Életműve több, mint követelése a felelős magyar életnek, mely a magyart az európai népekkel együtt tehetné egyenrangúvá – életének ez a nagy élménye igaz és mély, akárcsak Vörösmarty, Berzsenyi, Ady nemzetét féltő gondolatai.
(Megjelent: 2003. április-májusban, 2 részben)
Hozzászólások