1.
Gutenberg 42 soros bibliája 1450-ben jelent meg, majd 1473-ban működni kezdett Magyarországon az első nyomda, Hess András jóvoltából. Ezzel megnyílt a lehetősége annak, hogy hazánk bekapcsolódjék az akkori világot mozgató nagy eszmékbe, az Újvilág felfedezésének forradalmiságába. De nem ez történt, hanem az, hogy az első magyar nyomtatványt, a Budai Krónikát 50 év múlt követte a cenzúraintézkedés.
II. Lajos király 1524. március 9-én rendeletet küldött Nagyszeben város tanácsának, hogy Luther Mártonnak, a veszedelmes izgatónak iratait nyilvánosan égessék meg azért, hogy azokat „senki se merészelje olvasni”. A királyi rendelet hatásáról nincs tudomásunk, de arról igen, hogy 1525 januárjában Sopronban elégették a lutheránus könyveket, amit okiratok bizonyítanak.
Majd fél esztendővel a mohácsi csatavesztés után az új király, Zápolya János parancsot küldött Szeben városának, hogy akik Luther tanításait olvassák, azokat vessék börtönbe, javaikat foglalják le a kincstár részére.
I. Ferdinánd 1527. április 19-én levelet írt húgának, Máriának, II. Lajos özvegyének, aki Bécsben feltűnő szimpátiával viseltetett az új vallás iránt. Maga Luther is írt levelet a magyar királynénak. Ezért I. Ferdinánd Mária lelkére kötötte, hogy ne olvassa Luther könyveit.
I. Ferdinánd hatósági intézkedéseket is életbe léptetett a veszedelmes, új gondolatok ellen: Magyarországon 1528. november 5-én (2 évvel a mohácsi csatavesztés után) megszületett az első cenzúraintézkedés. I. Ferdinánd király könyvvizsgálati hatóságot hozott létre, melynek tagjai: a bécsi püspök, a bécsi polgármester és még három tag. A cenzúra ekkor csak vallási kérdésekre vonatkozik. Azonban ebben a korban még minden társadalmi, politikai mozgalom a vallás leple alá rejtőzött, amit Ferdinánd is jól látott. Azonban az erdélyi rendek (mivel függetlenítették magukat) 1552-ben megtiltották a felekezeteknek, hogy egymást háborgassák, s 1557-ben a tordai országgyűlés törvényben határozta meg, hogy mindenki azt a hitet követheti, amelyiket akarja.
Miksa király Prágából 1570. március 8-án rendeletet adott ki a hatóságoknak, melyben felhívta a figyelmet arra, hogy az „istentagadó” unitáriusok könyveiket mindenfelé terjesztik, s elvárja a hatóságoktól a szigorú eljárást az új „métely ellen2. Az ekkor már többségében unitárius Erdély észrevette, hogy mire megy ki a császári rendelkezés, ezért János Zsigmond 1571 januárjában törvénnyel biztosította az unitáriusok szabad vallásgyakorlását. A törvény egyértelműen határozta meg a gondolatszabadság eszméjét: „A mi birodalmunkban mi azt akarjuk, hogy szabadság legyen, a lelkiismeret erőszakkal semmire sem vihethetik.”
Jött a fenyegetés 1572. február 25-én, amikor a pozsonyi országgyűlésen kimondták, hogy az unitáriusokat könyveikkel együtt el kell égetni. De ennek ellenére Miksa király udvarában és Magyarországon terjedt az új magyar vallás. A király megtudta, hogy alsólendvai nyomdájukban unitárius könyveket nyomtatnak, ezért elrendelte, hogy a nyomdájuk minden egyes termékét küldjék be, előzetes cenzúrára a bécsi püspökhöz. Így jelent meg először a magyar sajtótörténetben az előzetes cenzúra fogalma. Most még csak arról volt szó, hogy a magyar nyomda a nyomdai kiadványait küldje meg Bécsnek. Azonban a bécsi kormány 1580. május 10-én meghagyta a bécsi püspöknek, hogy ezentúl a magyar könyveket is cenzúrázza.
A jezsuita befolyás alatt álló II. Ferdinánd 1623. augusztus 7-én a cenzúra jogát elvette a bécsi püspöktől, és a bécsi egyetemre bízta, amely tisztán jezsuita intézmény.
Mind nehezebb sorsuk lett a magyar könyvkiadóknak, főként, ha az illető ráadásul protestáns volt.
Lipót király 1671-ben becsukatta Gründel Gottfried nyomdáját azzal az indoklással, hogy a katolikus papok panaszt tettek ellene. 1716-ban Royer Pál protestáns nyomdáját azért záratták be, mert „veszedelmes versenyt jelent” a nagyszombati egyetemi nyomdára.
A Bécsben való cenzúrázás nehézséget jelentett, ezért I. Lipót 1688. március 4-én a nagyszombati teológia jezsuita tanárát, Szentiványi Mártont bízta meg személy szerint a cenzúrázással.
VI. Károly rendelkezése szerint a nagyszombati egyetemnek mindenkori kancellárjára ruházta a könyvellenőrzés irányítását, mert az uralkodó „a könyvekből áradó veszedelmet megelőzi, a közjót pedig atyailag biztosítani óhajtja”.
A cenzúra eredetileg vallásvédő intézménynek indult. Az államhatalom hamarosan rájött, hogy ez kitűnő fegyver a számára is. Az 1724-ben létesült magyarországi helytartótanács 1730-ban elrendelte nyíltan, hogy a politikai, egyéb közügyi műveket előzetes vizsgálatra hozzá küldjék be. A könyvcenzúra ekkor már nemcsak vallási, hanem politikai ügy is lett.
2.
Mária Terézia trónra kerülésével új cenzúrai szabályok léptek életbe: 1747. február 23-án kelt rendeletével két pozsonyi jezsuitára ruházta a magyarországi könyvcenzúrát. De mivel ebbe a helytartótanács nem nyugodott bele, Mária Terézia elrendelte, hogy az összes kéziratot, könyvet a kiadók költségén Bécsbe kell küldeni, s ha a bécsi cenzor valamely könyvet elítél, akkor azt Pozsonyban is el kell ítélni, és két püspöki tanácsos jelenlétében el kell égetni.
Debrecen és Pest városa saját nyomdájában adott ki könyveket, de azokat nem mutatták be a bécsi hatóságoknak. Lett volna ennek következménye is, ha a bécsi udvarban nem következik be lényegi fordulat cenzúraügyben. Ugyanis a jezsuitáknak a bécsi udvarra gyakorolt befolyása erősen lecsökkent attól kezdve, hogy Van Swieten németalföldi orvos lett a királynő legbensőbb tanácsadója. Neki köszönhetően 1764-től nem volt jezsuita tagja a cenzúratestületnek. Bizalmi embere volt Kollár Ádám, a bécsi udvari könyvtár első őre, aki 1764-ben könyvet írt, melyben szembefordult a magyar nemességgel, annak kiváltságaival, velük szemben védelmébe vette a jobbágyságot. A helytartótanács elrendelte a könyv bevonását. A kor mindjobban a felvilágosodás felé haladt. Mária Terézia fia, a „kalapos király” a racionalizmus híve volt, s első intézkedése 1782. június 8-án arra irányult, hogy újjászervezze az egész könyvellenőrzést (az újságok csak felületesen vizsgálandók, a magyar lapok közölhették a francia forradalom eseményeit, kedvező színben feltüntetve). Volt olyan eset, amikor a „Bécsi Magyar Kurir” fenyegető hangot ütött meg a központi uralommal szemben.
II. József felvilágosult racionalizmusa odáig terjedt, hogy a vallási cenzúrát teljesen kiadta a kezéből, és az 1790. XXVI. tc. szerint a protestánsok jogot kaptak arra, hogy vallásos könyveiket maguk cenzúrázzák. Közbejött a francia forradalom, ami alaposan ráijesztett Bécsre.
II. József halála után II. Lipót került a trónra, s 1790. szeptember 13-án újabb cenzúrarendelete szabályozta, hogy mit kell eltiltani. A rendelet 1840-ig maradt érvényben, egészen addig, amíg magyar követelésre Budán központi cenzúrahivatalt állítottak föl.
Kolowrat Lipót gróf, osztrák-cseh kancellár arra buzdította az újságírókat, hogy a francia forradalom gyászos következményeit mutassák be. Wallis gróf miniszter azt ajánlotta a kormánynak, hogy ne engedje meg a lapoknak, hogy külföldi híreket közöljenek.
1792-ben megjelent egy kancelláriai rendelet, amely előírta a lapoknak, hogy a cenzúra által törölt hírek helyét töltsék be más anyaggal. Ugyanilyen rendszabályt hozott a magyar katonai cenzúra az I. világháború alatt.
Minél jobban haladt előre a francia forradalom, a császár 1793. február 9-én rendelettel szabta meg a lapoknak, hogy semmit sem közölhetnek arról, ami a francia forradalmat kedvező színben tünteti föl. 1793 áprilisában újabb királyi rendelet írta elő, hogy a birodalom határain ellenőrizni kell a postát, a személyeket, utasokat, hogy semmiféle külföldi mű ne kerüljön be a birodalomba.
1795-től maradandóan berendezkedett az osztrák rendőrállam. 1795. február 22-én a kancellár a bécsi Polizei-Zenzur-Hofstelle intézményét hozza létre a cenzúra központi irányítására.
1795. áprilisában a magyar főherceg-nádor emlékiratot küldött Bécsbe, melyben külön megemlítette, hogy Magyarországon a falusi jegyzők a parasztoknak felolvassák az újságokat, ezzel nyugtalan hangulatot teremtenek közöttük, ezért a lapokat el kell tiltani a külföldi hírek közlésétől. Sándor Lipót főherceg-nádor utódja, József főherceg is azon panaszkodott 1801-ben, hogy a falusi korcsmákban a parasztoknak felolvassák az újságokat, ami tűrhetetlen állapot, ezért az a véleménye, hogy magyar újságok egyáltalán ne jelenjenek meg, de még az országgyűlési tárgyalásokról sem tudósítsanak a lapok, míg a helytartótanács felül nem vizsgálja azokat.
A szabad gondolat ellen irányuló támadás mind keményebb formákat öltött. A helytartótanács 1795. június 15-én elrendelte, hogy Kantot nem lehet iskolákban tanítani. 1796. május 6-án eltiltották a szabadkőműves könyveket. 1802. június 18-án II. Ferenc elrendelte, hogy Voltaire, Rousseau, Helvetius művei könyvtárakból nem adhatók ki, és könyvtárakban is csak megbízható emberek olvashatják. 1806. február 23-án, március 18-án királyi rendelet tiltotta be a regények olvasását. 1808. szeptember 13-án a bécsi rendőrminiszter tiltotta be Fessler Ignác Aurél történetírónak Magyarország történetéről szóló munkáját azon a címen, hogy a könyv alkalmas szabadkőműves eszmék terjesztésére.
3-4.
A rendőrállam harca a szabad gondolat ellen egy 1810-ben kiadott rendeletben csúcsosodott ki: „Egyetlen fénysugár sem maradjon ezután, bárhonnan is jön az – figyelem, felhasználás nélkül a Monarchiában.”
Pergen rendőrminiszter külön hivatalt állított föl, amely II. József alatt engedélyezett könyveket felülvizsgáltatott, mert a pesti könyvkereskedések raktárai „tele vannak a felvilágosodás könyveivel. Ezért előírta, hogy a magyar cenzúrahatóságok lépjenek összeköttetésbe a bécsi központi cenzúrával. Így a magyar kancellária cenzúrája Bécsből kapta az utasításokat. Ilyen szigorú ellenőrző rendszabályok mellett feltűnő volt Dessewffy József gróf beszéde az országgyűlés bizottságában a sajtó szabadságáról, amely valóságos segélykiáltás volt a cenzúrától megnyomorított magyar íróknak, akik fuldokolva vágytak a gondolat és a sajtó felszabadítására.
Igen jelentős szerepe volt annak a kis könyvecskének, amely két kiadásban jelent meg, de egyik sem Magyarországon, s a szerző nevét is le kellett tagadni. A könyv címe a következő lett: „Sajtószabadságról nézetei egy Rabnak”, amelynek első kiadását Lipcsében nyomták, 1844-ben, de a hatóság félrevezetéséért azt írták rá, hogy Párizsban jelent meg. A második kiadást Hamburgban nyomatták, melyen Londont jelölték meg (1846) a kiadás helyéül. Az író Táncsics Mihály volt, aki „egy Rab név mögött rejtőzött”.
Táncsics Mihály ebben a munkájában leírta a cenzúra történetét: „Az őskorban nem létezett cenzúra. Gondolatokat, érzéseket, tapasztalást szabadon lehetett közölni, egészen a 15. század elejéig, amikor VI. Sándor római pápa 1496-ban kigondolta a cenzúrát, amit utána X. Leó pápa 1515-ben csak megerősített, s amit nemsokára a világi fejedelmek közül II. Fülöp spanyol király követett. Mikor Magyarországra is behozták a gonosz cenzúrát, a magyar nemes szabadsága akkor megszűnt létezni. Ahol szabadsajtó nincs, ott a nemzeteknek sem szabadsága, sem joga nincs, mert ezektől megfosztották őket. Néhány vagyonosabb nemesnek volt sajtója 1790 körül, de egy kemény paranccsal megszűntek a sajtók, ami bizonyítja, hogy a magyarnak nincsen szabadsága. E nélkül pedig nem fejlődhetnek azzá, amivé kellene: morális nemzetté.
Ki egymáshoz való közeledést gátolja, az bűnt követ el a természet ellen, mert közeledés nélkül nincs társaság, fejlődés. Isten is úgy alkotá meg az embert, hogy szüntelenül tökéletesedjen, de egymáshoz való közeledés nélkül ez képtelenség lenne. Erről a józanész nem hagy kételkedni. A beszédet az Isten csak embernek adott, s nem azért, hogy némák maradjunk, vagy csak azt beszéljük, amit a KORMÁNY JÓNAK TART?
Ha valaki valami ismeretlent felfedez, s azt közölni kívánja más embertársaival, ahhoz sajtó kell, hogy véleményét, meggyőződését közreadja. Minden tanítás, részvét, intés közlés által történik, amire egy belső ösztön készteti az embert. Jézus is azt, amit jónak tartott másokkal is közölte, amikor nem tett egyebet, mint véleményét, meggyőződését másokkal tudatta.
A cenzúra a legnagyobb bűn. Nincs tett, amely mind a természettel, mind a keresztény vallással oly homlokegyenest ellenkeznék, mint a cenzúra, nincs bűn, mely vele nagyságra mérkőzhetnék.
Több példával bizonyítható, hogy a sajtó mindig csak ott emeli föl szavát, ahol már a visszaélés, a vétek megtörtént. Ha soha vétek nem történik, a sajtó nem szólhat úgy, hogy belőle rossz következzék.
A szabad sajtó a tökéletesség szüleménye, mert ha valakit megtámad, csak embert, vagy annak véleményét támadja meg: vagy igazat mond róla, vagy nem igazat, ha igaz, nem vét, nem sért, ha pedig nem igaz az amit valakiről állít, nem azt sérti, akit megtámadott, hanem a sajtó magát teszi csúffá.
Ha a törvényhozásba a végrehajtó is befolyik, a szerkezet rossz, ha a végrehajtó törvény elé nem idéztethetik, hanem törvényen felül áll, a szerkezet rossz, ha a törvényszéki bírákat a végrehajtó(hatalom) önkénye szerint nevezi ki, a szerkezet rossz, ha a hatóság nem maga választja meg elnökét, a szerkezet rossz. Ha támadja a sajtó a sok rosszat, nem véthet senki ellen, mert a rosszat nem tűrni, hanem jóra változtatni a kötelessége.
Egy író akármit is ír, sem egyes ember, sem társaság ellen nem véthet, mert ha irománya jó, azzal csak használ, ha rosszat ír, ugyan nem használ, de nem is árt, mert könnyen megcáfolható a szabad sajtó útján. Az író senkit sem kényszeríthet arra, hogy munkáját valaki elolvassa, amit ő szabad akaratával és jogával írt.
Ha egy ember, ki egy állítást olvas, éppen úgy bír szabad akarattal, mint aki állítja, mert minden ember szabad akarattal rendelkezik.
A szabad akarattal bíró ember semmi állítást nem fogad el addig, míg arról nincs meggyőződve, nincs bizonyítva. Rákényszerítés nem képzelhető el, mert akkor nincs az embernek szabad akarata. Szabad akaratától nem lehet senkit megfosztani, mert mindenki szabadnak született. Minden egyes állításban nem kell vakon hinni, hanem azon el kell gondolkodni, mert a gondolkodásra ébresztés kimondhatatlan nagy haszon.
A SAJTÓTÖRVÉNY arra szolgálna, hogy a gondolatközlést eleve meggátolja, vagy arra, hogy a már közölt gondolat vétkes eredményéért valakit megbüntessen. Itt közép vagy harmadik út nem képzelhető el.
Ha a gondolatot meggátoljuk, még mielőtt abból cselekvés támadna, az nem más, mint TÖRVÉNYESÍTETT CENZÚRA, mert a cenzúra az ember természeti szabadságával ellenkezik, s az emberi tehetséget nem engedi a maga útján szabadon fejlődni.
Ha törvény pótolja a cenzúra helyét, az ember minden reményétől megfosztatik, mert e törvény megalkotója esztelenségét árulja el, mert a gondolatról törvényt alkotni szörnyű képtelenség.
Az ember a kezével, kezébe vett eszközökkel sok ezer különféle sérelmet vihet végbe úgy, hogy előbb meghatározták volna, hogy milyen eszközt ne vegyen a kezébe, vagy mint cselekedjék, vagy milyen törvényt alkotna a sérelmek elkerülésére.
Ha az a célja a sajtótörvénynek, hogy a már közölt gondolat eredményéért az írót büntesse, a törvény nem törvény.
A cenzúrában, a sajtótörvényben ilyenféle utasítások, mértékek fordulnak elő: semmi olyan könyvet nem kell megengedni, amely sérti az erkölcsöt, a kormányt, a királyt, hatóságot, intézeti testületet, a nagyokat, elöljárókat.
A polgári társadalomban némelyeknek olyan mentességet adni, hogy őket bántani nem lehet – abszurditás! Én ellenkezőt tartok: a polgári társadalomban a nagyokat, elöljárókat, a kormányt kétszer-háromszorosan kell büntetni, és méltósági fokozatuk szerint, annak arányában nőjön bántásuk, büntetésük. A polgári társadalomban nem lehet kivétel emberre nézve, a törvény előtt egyenlőnek kell lenni minden polgárnak, különben a polgári társadalom név gyalázatosan birtokoltatnék. Ilyen törvényt a nemzet nem tud hozni, csak a kiváltságosok tulajdon érdekükben.
Tisztelni kell minden elöljárót, de csak addig, amíg megérdemlik, de mihelyt magaviselete által arra érdemtelenné válna, tiszteletet iránta parancsolni már nem lehet.
A polgári társadalomban a nagyokat mi teszi naggyá: címük?, gazdagságuk?, tudományuk? A józan polgári társadalomban a POLGÁRI CÍMEN kívül más nem lehet. Az erény magában találja meg jutalmát.
Hol kezdődik a kormány, melyet sértő szóval, vagy irományokkal nem szabad megsérteni? A városi poroszlónál, városi tisztviselőknél, kiknek gazságát érinteni nem szabad, mert a város emberei. A király nevezi ki a cenzort, a professzort, a tárnokszéket, helytartótanácsot, a kancelláriát, így ezek is a kormányhoz tartoznak.
A cenzúra megtiltja az erkölcsöt, moralitást sértő könyvek kiadását. De hol kezdődik az erkölcsiség alsó határa, amikor egyik erkölcsnek tartja azt, amit a másik bűnnek tart. A cenzor fogja talán kijelenteni, hogy itt az erkölcs határa, ezen túllépni nem szabad? Mindezekben a cenzorok önkénye határoz. A sajtótörvény megalkotói sem bírái az erkölcsnek, hogy ki tudják jelölni, hogy ez erkölcs, az pedig bűn.
Csak a tökéletes szabad sajtó elégítheti ki az emberi szabadságot.
Magyarok! Az országgyűlésen hozzatok törvényt elsőként: ,Magyar hazánkban magyar nyelvű minden polgárára nézve a sajtó örökre tökéletesen szabad. Magyar hazában minden ember egyenlő jogú és egyenlően szabad.’
Így cselekedve naggyá lehet a haza, dicsővé a nemzet, s ha ezt megtettétek, a sajtó majd megmondja, micsoda törvényt hozzatok. Ne majmozzátok a külföldet, hanem fejlődjék e nemzet magából, ha későbben is, de így lesz naggyá a haza. Ha a nemzetépület ledől, alapja, a szabadság is megsemmisült…”
(Megjelent: 2003. május-júniusban, 4 részben)
Hozzászólások