Judit Hagner egy bátor ember. Bátor, mert alkotásaiban olyan természetességgel adja ki magából a lélek legelfojtottabb mélységeit, ahogy más egy pohár vizet kér, vagy cigarettára gyújt. Az alkotásai megkapó őszintesége, a kendőzetlen fájdalom, öröm és kín olyan elemi erővel tör felszínre, hogy az sokszor József Attila legmélyebb verseit idézi a szobrok között bámészkodó ember elé. Valljuk meg őszintén: képesek lennénk-e kiadni magunkból ilyen letisztult formában azokat a dolgokat, amik mélyen, nagyon mélyen szunnyadnak bennünk? Lenne-e erőnk felfejteni őket, átrágni magunkat a lélek útvesztőjén – ahol nemcsak életünk fontos szereplőiről, de sokszor magunkról is olyan dolgok kerülhetnek felszínre, amiről talán tudni se akarunk – és utána manifesztálni egy alkotásban, majd a nagyérdemű elé tárni?
Ez a bátorság nemcsak az alkotó ember számára példaértékű. Ahogy a gyöngyhalász lemerül a tenger fenekére, hogy akár élete kockáztatása árán is felszínre hozzon egy kicsiny drágakőbe zárt értéket, úgy merül alá Judit Hagner az emberi természet legmélyebb titkai közé, hogy aztán válogatás nélkül elénk tárja, amit ott talált. Megejtő az őszinteség, ami szobraiban rejlik. És becsülendő az erő, ami ezt a felszínre hozza.
Judit Hagner egy bátor ember, talán a legbátrabb, akihez szerencsém volt.
Hozzászólások