1.
A Római Birodalom alapja az a település volt, amelyet a latin pásztorok alapítottak az i. e. 10. században a Palatinuson. A 7. században ez egyesült a többi hat dombon létrejött településsel, és Róma néven tagja lett a 30 latin községből álló törzsszövetségnek, melynek élén Alba Longa állt.
Róma nemsokára egyesült egy szabin nemzetséggel is, és csakhamar a latin szövetség vezető központja lett. Fejlődésére döntő hatással volt az etruszk gazdaság, ipar, döntően a politika is. Az önkényuralomra törő etruszk származású királyokat azonban a római patricius nemzetségek elűzték, és a 6. sz. alkonyán létrejött Rómában az Arisztokratikus Köztársaság.
A társadalom alapegysége az állam kialakulása előtti időkben a patriarchális nemzetség (gens) volt, vagyis egy-egy közös ősapa leszármazottainak összessége. A nemzetségek szövetsége alkotta a törzset (tribus). Hagyomány szerint Róma három törzs összeolvadása útján jött létre.
Az állam kialakulása után a római társadalom legkisebb egysége a család lett. A család szó latin megfelelője, a familia, az egész háznépet jelentette, szülőkkel, gyermekekkel, rabszolgával együtt.
A családalapítást a római törvények szabályozták, de a házasság kérdésében a szülők döntöttek. A házasságkötés feltételei: törvényes korhatár, szülői beleegyezés, vérrokonság kizárása. Ha ezek megfeleltek, akkor megtartották az eljegyzést (sponsalia). A jegyes (sponsus), esetleg násznagy kíséretében felkereste a menyasszonyt (spons), kinyilvánítva nősülési szándékát, különféle ajándékokban részesítette. Ilyen lehetett pénz, vasgyűrű (jegygyűrű, pronubus anulus). Az eljegyzést ezekkel a szavakkal fejezték be: „Javunkra fordítsák ezt az istenek!” (Quod dii bene vertant!)
Az egybekelést megelőző napon a menyasszony levetette lányruháját, majd játékait, babáit felajánlotta az isteneknek. A menyasszony ruhája fehér tunica, négyszögű lángvörös kendő (flammeum) volt, vagy olyan fátyol, amely a testet egészen a sarokig befedte. A lakodalom napján a menyasszony apjának házában kötötték meg a házassági szerződést, tíz tanú jelenlétében. Ezután egy férjes asszony a menyasszonyt a vőlegényhez vezette. Vőlegény és menyasszony kölcsönös kézfogással nyilvánította ki egybekelési szándékát. Ezt követően áldozatot mutattak be Junónak, a házasság istennőjének. Rendszerint malacot áldoztak föl, epéjét kivették, hogy a jövendő házasság ne legyen keserű. Utána következett a házassági lakoma, amikor alkonyatkor fáklyafény, fuvolaszó mellett a menyasszonyt átkísérték férje házába, „Talassio” kiáltások mellett.
A menyasszony után vitték a házasság jelképét: a rokkát és a szövőszéket. A férj (vőlegény) házában a menyasszony kijelentette: „Ubi tu Caius, ego Caia” ami a holtomiglan-holtodiglannak felelt meg, majd a férj minden kulcsot átadott asszonyának – a pincekulcs kivételével, mert bort a római asszonynak nem volt szabad innia.
Otthonában a menyasszony olajjal kente meg a kapufélfákat, hogy ezzel a ház védőszellemeinek, larjainak oltalma alá helyezze magát. A ház küszöbén átemelték a menyasszonyt, mert rossz előjelnek tartották, ha az megbotlott benne. Az átriumban áldozatot mutattak be az isteneknek, majd az asszony meggyújtotta a ház tűzhelyén a tüzet, hogy ezzel apjának „patria potestas”-a (atyai hatalma) alól véglegesen férje hatalma alá kerüljön.
Másnap az ifjú pár szűkebb körű lakomát adott, melyen először jelent meg stólával az ifjú asszony.
A nem teljes jogú polgárok között létrejött házasságot „matrimonium iniustumnak” nevezték. A kétnejűséget a római törvények mindig szigorúan tiltották. Fel lehetett bontani az eljegyzést, a házasságot is, de ez az első 500 év alatt alig fordult elő, mert a házasságot mindig komolyan vették, s Augustus uralkodása alatt törvényekkel is igyekeztek meggátolni a válást. A lex Papia Poppaea az öröklés megszorításával igyekezett kimondani, hogy a házasok és szülők örökölhetnek, a gyermektelenek csak fele részben, a nem házasok pedig egyáltalán semmit. A férj halála után újra férjhez mehetett az özvegy – de legalább tíz hónapig illett gyászolnia urát. A gyermektelen házasok adoptióval mások gyermekét fogadták örökbe, hogy a család ki ne haljon. Az örökbefogadott felvette új atyja nevét, és élvezte az új család összes jogait. A köztársaság vége felé jött szokásba az örökbefogadás végrendelet alapján (adoptio per testamentum). Így fogadta örökbe Julius Caesar Octavianust. A császárkorban az adoptio fogalmába tartozott a császárnak utódkijelölése is. Így adoptálta, arrogálta Nerva Traianust, Hadrianus Antoniust.
2.
A római asszonyok helyzete a társadalomban szabad és méltóságteljes volt, mivel a családi életet tiszta, szigorú erkölcs jellemezte, s ennek az állapotnak volt őre a családanya (matrona materfamilias). A család belső életét férjével együtt irányították. Az asszony szolgai munkát nem végzett, de felügyelte a házimunkát. A háztartásra font, szőtt, nevelte gyermekeit.
Az asszonyok megjelenését nem tartották illendőnek, de ha mégis megjelentek, azt csak férjeik tudtával tehették meg, vagy kíséretükben. Ilyenkor mindenki a legnagyobb tiszteletben, megbecsülésben részesítette őket: a forgalmas római utcákon kocsit vehettek igénybe, és mindenki kitért útjukból. Otthonukban „domina”, „úrnő” megszólítás illette őket.
A családban leggyakrabban előforduló nevek: Aulus, Appius, Caius, Decius, Kaeso, Lucius, Laelius, Marcus, Publius, Quintus, Sextus, Servius, Spurius, Titus, Tiberius. A kezdetek elején csak egy nevet használtak. A szabinokkal való egyesülés után tűnik fel a két név használata.
A római csecsemő neve infans (beszélni nem tudó), a gyermekkor (pueritia), amely 15 életévig tartott, és az ifjúvá serdülő embert adulescensnek nevezték.
A családi nevelés célja az volt, hogy a fiú jó apa, polgár legyen, a lány pedig jó anya. A nevelés eszközei voltak: erényes élet, ősök tisztelete, gyakorlatiasság. Az apa azzal ismerte el a gyermeket, hogy fölemelte a földről. Az újszülött fiú kilencedik, a lány a nyolcadik napon kapott nevet. A csecsemőt csörgővel, babákkal ajándékozták meg. A megrontás ellen talizmánt akasztottak a kisgyermek nyakába, amit a fiúk toga virilis felöltéséig, a lányok pedig férjhezmenetelükig viseltek.
Anyakönyvvezetés sokáig nem volt, amit Marcus Aurelius vezetett be. Servius Tullius idejében minden újszülött emlékére egy pénzdarabot adtak Juno Lucina tiszteletére. A lakosság számát e pénzdarabok számából állapították meg.
Az anyák maguk dajkálták gyermekeiket, és hétéves korukig mindkét nembeli gyermeküket maguk gondozták. A gyermekek legkedveltebb játéka a labda, a csiga, a karika volt több száz évvel ezelőtt is.
A gyermekek testnevelésére nagy gondot fordítottak, melynek gyakori helye a Mars-mező volt. De edzették magukat nyilvános fürdőkben, termákban. Előkelőbb palotákban a ház mellett is voltak sportpályák. Különösen gyakorolták az úszást, futást, birkózást, vívást, súlydobást. A fiúkat hétéves kortól az apa nevelte. A lányok nevelése továbbra is az anya feladata maradt.
Hosszú ideig a gyermekek tanítását a szülők végezték. A fiú az apától tanult meg írni, olvasni, számolni, tőle tanulta a földművelés, a gyakorlati élet szabályait és kívülről a XII táblás törvény szövegét. A lány az anyjától tanulta meg a háztartás gyakorlatát, a szövést, fonást, varrást.
A későbbiek során sokat veszített a családi nevelés értéke. A szülők szívesebben bízták gyermekük nevelését idegenekre. (Dajka, külön rabszolgák végezték a nevelést.) A családi nevelés a fiúknál 17 éves korukban, lányoknál a férjhez menéskor szűnt meg. A fiú 17 éves korában érte el nagykorúságát. Március 17-én – Liberalia ünnepén – a larok oltárára letette a nyakában hordott amulettet, hosszú haját levágatva, felöltötte a toga virilist. Apja a Forumon beíratta a polgárok névsorába, és ettől kezdve vehetett részt a nyilvános életben: ekkor kellett jelentkeznie katonának, vagy engedéllyel külföldi tanulmányútra indulhatott.
A vagyonosabb polgárok gyermekeit rabszolga tanítók tanították. A császárkorban egyesek magániskolát nyitottak: ezeket szabad emberek gyermekei meghatározott díjért látogathatták.
Az iskola neve ludus volt, ahol a tanító (ludi magister) 7 évtől 12 éves korukig tanította az alsó fokú elemi ismeretekre a gyermekeket. Az iskolák szűkösen berendezett szegényes bódék voltak, vagy színek a forgalmasabb utak mentén, vagy nyilvános tereken. Felszabadított rabszolgák is nyitottak iskolát, ahol legtöbbször kitűnő rabszolga tanítók működtek.
A tanítás anyaga kezdeti fokon: írás, olvasás, számolás. 11 életéven túl római költőket olvastak és értelmeztek (Vergilius, Horatius, Ödüsszeia). Akik közpályára készültek, valamennyi bölcseletet is tanultak egy-egy jobb mesternél. A fejben számolásnál használták a kéz 10 ujját: bal kézen jelezték az egyeseket, tízeseket, jobb kézen a százasokat, ezreseket. A pedagógusok gyakran alkalmazták a testi fenyítést.
Az oktatás legfelsőbb foka a retorika és a jogtudományok elsajátítása volt. A retorikát szónoklatmesterek tanították, a jogtudományt pedig latin jogtudósok. A retorikával együtt a görög bölcseletben is tájékozódást nyertek. Általánossá váltak a külföldi tanulmányutak (Athén, Rodosz, Kis-Ázsia). Szegényebb szülők gyermekeinek tanulásáról, műveltségéről is gondoskodtak.
3.
Az emberek mindennapi élete társadalmi helyzetük szerint más volt vidéken, mint a fővárosban. A vidéki földbirtokosok napjait a gazdasági munkák végzése, irányítása foglalta le. Pihenést, szórakozást az istenek, családi ünnepek, vásárnapok munkaszünetei jelentették. Mást jelentett a falusi élet azok számára, akik csak rövidebb időre utaztak oda birtokaik ellenőrzésére, rokonok, barátok látogatására. A gazdagok a városi élet zaja után vidéken kerestek kikapcsolódást, nyugalmat. A városokban a többség életét a mindennapi kenyérért folytatott harc szabta meg.
A gazdag római polgárok napirendje a következő volt:
Felkelés után a nap két első órájában bemutatták áldozatukat, és elfogyasztották első reggelijüket.
A reggeli után fogadták klienseik üdvözlését, tisztelgését, akik már hajnalban kezdtek gyülekezni, s a kapus meghatározott időben az úr elé bocsátotta őket, hogy „Ave Domine” üdvözléssel köszöntsék urukat. Ilyenkor kérték ki patrónusuk véleményét, tanácsát peres ügyekben, üzleti témákban támogatását. Ekkor vették át a tisztelgők ajándékát, ami kezdetben természetbeni volt, később pedig pénz. Ezután a tisztelgő látogatók egy része eltávozott, a másik része pedig elkísérte az urat a Fórumra, a politikai élet színhelyére. Itt a nyilvános szereplés délelőtt 9 órától 11 óráig tartott. Déltájban fogyasztotta el az úr a villásreggelit (prandium). A köztársaság vége felé általánossá vált az ebéd utáni pihenés, amely addig csak a falusi embereknél volt szokásban. Állítólag Alarik 410-ben éppen a déli sziesztát használta föl Róma elfoglalására.
Az ebéd utáni pihenést követte a fürdés, melyet a meleg éghajlat, a gyapjúruha viselete megkívánt. Otthon is volt fürdő, de az előkelő római polgárok szívesebben használták a díszes, közös fürdőket (thermae), ahol a fürdő be volt rendezve testgyakorlásra, de volt olvasó- és társalgóterme is. A fürdést mindig egybekapcsolták testgyakorlással, amit maguk a császárok is szívesen végeztek. Az idős, elkényeztetett emberek sétáltak.
Délután kb. 3 óra tájban, télen 2 órakor kezdődött az ebéd (cena), ennek helye a triclinium volt. Ünnepeken, vendégeskedéskor az ebédek lakomává bővültek, melyek hosszú ideig tartottak, mivel a fogások végtelen hosszúak voltak. Sokszor műsorral, előadásokkal tarkították. A lakoma alatt megvitatták a napi eseményeket, versenyek esélyeit, irodalmat, művészetet, a világ híreit, tudósok előadásait (ez utóbbit szívesen meghallgatták). Színészek, táncosnők is szórakoztatták a vendégeket.
A lakomát követette a borozgatás, mivel étkezés közben csak nagyon keveset ittak. Borkirályt választottak, aki meghatározta a bor és a víz keverési arányát, valamint azt is, hogy milyen sorrendben kinek az egészségére, és mennyit igyanak. A borozgatást is zene, éneklés, táncszámok, gladiátorok tette színessé. A lakoma befejezése után a lefekvés idejéig séta, társasjáték következett.
A délelőtti programot esetenként cirkuszi, színházi játékok tették színessé. Kezdetben az előkelők életmódját mértékletesség jellemezte, de ez a császárkorban esztelen fényűzéssé, tobzódássá fajult.
A rómaiak az enyhe időjárás miatt bő, lenge ruhát viseltek (ingszerű öltözék, vállra vetett ruha). A férfiak öltözéke a tunika, a tóga volt. A tunika a mai ingünknek felelt meg, gyapjúból készült, és a fejen keresztül húzták föl, a csípő fölött övvel szorították testükhöz. A tunika csak valamivel ért a térd alá, és erre öltötték föl a nemzeti viseletüket, a tógát, amely egy 5 méter hosszú, 3 méter széles, ellipszis alakú, egy darabból szőtt gyapjúruha volt.
A tunika ujjas és ujjatlan formában készült: az ujjatlant viselték a ház körüli munkában – mint rendes öltözetet. Ez alatt hordták az alsó tunikát, ami már könyökig érő ujjal készült. A fázós, a beteg emberek több tunikát is hordtak. (A betegeskedő Augustus négyet.) A tunika színe fehér volt: a szenátoroké széles bíborszegéllyel, a lovagoké keskeny bíborszegéllyel volt ellátva, a triumphatoré virágokkal gazdagon volt díszítve. A legrégibb időben tunika helyett kötényt hordtak.
A tóga nemzeti viselet volt: ezért nevezték a rómaiakat „gens togatának”. A közönséges tóga festetlen gyapjúból készült. A hivatalra pályázók fehérített tógát (toga candida) viseltek, innen a nevük: candidati. Egyik sem volt díszítve. Díszített tógát viseltek a kiskorú gyermekek, némely magistratus és papi méltóság, a király, császárok, triumphator. A gyászolók, a vádlottak sötét tógát hordtak.
A tóga felöltésére, a ráncok, a redők művészi elrendezésére igen nagy gondot fordítottak, hogy az szépen kövesse a test vonalát, ne húzódjék a földön. Némely áldozat bemutatásánál vagy háború befejeztével ez a viselet volt a kötelező. Rossz idő esetén a fehér tógát egy sötét, vastag szövetből készült, hosszú, csuklyás köpenyre cserélték föl.
A tóga viselése kötelező volt: törvényszéki tárgyalásokon, színházakban, nyilvános szerepléseken.
4.
A rómaiak rendszerint hajadonfőtt jártak. Szeles, esős időben a tóga szélét vagy köpenyük csuklyáját húzták fejükre. Hőség ellen, utazás közben kalapot viseltek, a papoknak hegyes süvegük volt.
A rómaiak lábukon sarut viseltek, de otthon könnyű szandált hordtak. A saru kifejezte viselőjének rangját, állását: a patríciusok, hivatalnokok saruját térdük alatt szíjjal fűzték össze, és félhold alakú dísszel látták el, míg a szenátorok saruja fekete bőrből készült díszítés nélkül.
A nők ruházata: tunica interior, stóla, palla. A stóla lábfejig ért, hátul hosszú uszállyal. Oldalát nem varrták össze, dísztűvel erősítették meg, mellük alatt pedig övvel szorították a testhez. A palla sálnak felelt meg, vállra borítva, köpenyszerűen viselték a stóla felett. Mindkettő színe különböző volt, gyakran díszítették hímzéssel, aranyszálakkal. Lábbelijük megegyezett a férfiakéval, díszesebb kivitelben. A nők is hajadonfőn jártak, de ismerték a fátylat, fejkendőt, főkötőt, hálót. A pallát gyakran hátulról fejükre húzták, a nap heve ellen pávatollból, falemezből készült legyezőt, napernyőt használtak. A nők szerették a gyűrűket, dísztűket, karkötőket, nyakláncokat.
A ruházat anyaga gyapjú és len volt, a köztársaság vége felé megkedvelték a tiszta selyemből, félselyemből készült ruhákat.
A férfiak selyemből készült ruhát nem hordhattak, a császárok részéről történt nagy ellenkezés miatt.
Később a nők a fényűző öltözködés rabjai lettek: ruháikat Indiából, Kínából hozott gyönyörű kelmékből készíttették.
A férfiak hosszú századokon keresztül hosszú hajat viseltek, szakállukat nem borotválták. Csak i. e. 300-ban kezdett meghonosodni a rövid haj, a borotvált szakáll, amikor az első borbélyok átmentek Szicíliából Rómába. A parókaviselet a császárkorban jött divatba, elsősorban a kopasz fej elrejtésére. Emellett gyakori volt a kopasz fej befestése. A gondosan ápolt szakáll Cicero idejében jött divatba. Hadrianus alatt ismét a teli szakáll viselése lett a divat.
A lányok régebben hajukat hátrafésülve, tarkójukon egy csomóba összekötve hordták, míg az asszonyok göndörítették hajukat vagy toronyalakúra púposították. De nem vetették meg a parókákat sem. Ismerték a hajfestés különböző módjait is. Hajukat különféle ékszerekkel díszítették. Rómában voltak borbélyműhelyek is, de a gazdagabbak otthon tartottak rabszolgákat, kik értettek a fodrászathoz, borbélysághoz.
A rómaiak naponta háromszor étkeztek: a reggeli 6-7 óra között volt. Étlapja: méz, gyümölcs, sajt, borba mártogatott kenyér. A villásreggelire 11-12 óra között került sor (prandium). Étlapja: meleg, hideg ételek húsból, halból, főzelékből, gyümölcsből. Mustot, borból és mézből készült édes italt, méhsert fogyasztottak. Ha nem volt bor az asztalon, akkor „kutyának való ebédnek” nevezték.
A főétkezés (cena) délután 3 órakor kezdődött. Az előételből, magából a cenából és a csemegéből állt. Előételek: tojás, saláta, osztriga, olajbogyó, apró sós hal, mártások, különféle zöldségek, méhser. Cena: első fogás – vadkan hús (fuvolaszó mellett tálalták), császármadár, fácán, pulyka, kolbász, angolna; második fogás – sütemény, sajt, befőtt, friss gyümölcs (főként alma).
Az ételeket a rabszolgák vitték hatalmas fatálakon, megnevezve a kínált étket. Az asztalkendőket a házigazda biztosította, vagy a vendégek hozták magukkal. Erre azért volt szükség, mert kést, villát nem használtak, az apró darabokra vágott hússzeleteket kezükkel emelték szájukhoz. Emiatt hordták körül a rabszolgák minden fogás után a vizet, melyben az étkezők leöblítették kezüket, majd törülközővel megtörölték.
Ünnepi lakomákon a rómaiak a hajukat illatos kenőcsökkel, olajokkal kenték meg és virágkoszorúval ékesítették.
Evés közben keveset ittak, de a cenát követte az éjszakába nyúló borozgatás.
Az étkezés helye kezdetben az átrium volt, később külön ebédlőt használtak.
A szegény ember, a falusiak tápláléka lisztből készített, vízben megfőtt és megsózott pép (plus) volt, de később már búzakenyeret fogyasztottak. Ez volt a fő élelmük, és emellé kerültek a zöldségek, hüvelyesek, gyümölcsök. Nagyon ritkán ehettek disznóhúst, szalonnát.
5.
A játékok közül a rómaiak kedvelt szórakozása volt a kockajáték, valamint a mai sakkjátékhoz hasonló játékok, a labdajátékok, a fürdés (a meleg éghajlat miatt). Eleinte egyszerűen megfürödtek a Tiberisben, majd később divattá vált a fürdőházak (balneae) építése. Az egyre szaporodó fürdőházak szerény belépődíj ellenében nyitva álltak a nagyközönség előtt is. Augustus barátja, Agrippa állítólag 170-nel szaporította a fürdők számát.
A vadászat is a kedvelt szórakozások közé tartozott. A többi népszerű játék: öttusa (pentathlon), lófuttatás, kocsiverseny, színi előadás, gladiátori játék, állatviadal, vízzel elárasztott küzdőtéren tengeri csata (de ezek erkölcsi értéke, művészete messze elmaradt a görögök hasonló játékaitól).
*
Az időszámítást a rómaiaknál a Nap és a Hold járása szabta meg. Legnagyobb időegységük az év (annus), amelynek részei a hónapok (menses) voltak. Kezdetben csak tíz hónapjuk volt. Az első hónapot a Martiusban jelölték meg. Így lehetett szeptember a hetedik, október a nyolcadik, november a kilencedik, december a tizedik hónap.
Régi feljegyzések szerint a tíz hónap közül Martius, Maius, Quintilis, October 31 naposak voltak, a többi pedig 30 napos. Az egész holdév tehát 304 napból állt, ami a naptár 365 napjával semmiképpen sem egyezett. A hagyomány szerint Numa Pompilius a hónapok számát a december után beiktatott Januarius-szal és Februarius-szal tizenkettőre emelte. Ebben a rendszerben a február volt az év utolsó hónapja, ami 28 napból állt. A még mindig hiányzó napok pótlására minden második évben beszúrt szökőhónapokkal (mensis intercalaris) próbálták megoldani a pontosítást, de sikertelenül. A zűrzavar egyre nőtt, az évszakok semmiképp sem estek a naptárral egybe – Julius Caesar idejére 67 nap volt az eltérés. A gyökeres rendezést ő végezte el Sosigenes alexandriai csillagász segítségével. I. e. 45-ben bevezette az egyiptomi napévet, ami már 365 napból állt. A néhány óra hiány kiegészítéséül minden negyedik évben a február 24. után következő napot kétszer számították (annus bissextilis). Az ezáltal keletkezett többlet hibát küszöbölte ki XIII. Gergely pápa, amikor 1582-ben elrendelte, hogy minden 400 évben 3 szökőnap maradjon el.
Julius Caesar uralkodásának idejétől már január 1-től kezdődik az új év, és a hónapok napszáma is megegyezik a maival. Érdemeiért nevezték el róla az eredeti 10 hónapos év Quintilis hónapját, a Sextilist pedig Augustusról.
Az évek egyes napjait politikai és vallási szempontból osztályozták. Politikai szempontból: 1. dies Fasti: ezeken a napokon szabad volt mindenféle politikai megnyilvánulás, törvényszéki tárgyalás, 2. dies Nefasti: ezeken a napokon a nyilvános élet teljesen szünetelt. Vallási szempontból: 1. dies festi (vagy feriae): ünnepnapok, ezek ismét lehettek állandóak, változóak, elrendeltek; 2. dies profesti: hétköznapok; 3. dies atri: rossz emlékezetű, szerencsétlen évfordulók napjai voltak.
A rómaiak a napkelte, napnyugta közti időszakot (dies) 12 egyenlő részre osztották, függetlenül attól, hogy nyáron hosszabbak, télen rövidebbek voltak a napok. A 12 órát mind nappal, mind éjjel négy-négy hármas egységre osztották – ami egyúttal az őrségváltások idejét is meghatározta.
A következő időmeghatározások fordultak elő: éjfél, reggel, délelőtt, dél, délután, az éjszaka kezdete, késő éjjel, kakas kukorékolásának ideje, hajnali 3 óra, virradat, napkelte, napnyugta.
I. e. 263-ban a görög Papirius Cursor honosította meg a napórát, és kezdték a napot 12 egyenlő részre osztani. A nappali idő hossza az évszakoktól függött, 9-15 óra között mozgott. Csak a száz évvel később bevezetett víziórák segítségével vált lehetségessé mind a nappali, mind az éjjeli időt 12-12 egyenlő részre felosztani.
Az első víziórát i. e. 159-ben állították föl, melynek lényege a következő volt: átlátszó edénybe víz folyt, a vízmagasság az edény külső oldalán lévő vonalkákon mutatta az időt. Később már mutatót is illesztettek egy parafadarabhoz, amely a vízzel együtt emelkedett, és a mutató az edény fölött elhelyezett lemezen mutatta az időt. Volt olyan szerkezetük is, amely az óra leteltét hallhatóan jelezte, egy kavics leejtésével. Ezek a víziórák különböztek azoktól, melyeket Athénban, Rómában alkalmaztak a szónokok számára a beszédidő mérésére.
(Megjelent: 2004. október-decemberben, 5 részben)
Hozzászólások