A mesélő kedvet, és a mesék tündérvilága utáni rajongásomat, azt hiszem, drága Dédanyám oltotta belém. Naphosszat ültem a karosszéke mellett, vagy ágya szélén, és ellentmondást nem tűrve követeltem az újabb és újabb meséket. És a Dédi mesélt. Nem panaszkodott fáradtságra, csak néha kért egy-egy bögre vizet, ha a szüntelen születő szavaktól kicserepesedtek ajkai. Különös szövetségben éltünk: melléültem, és Ő elrepített egy egészen titokzatos világba. A történeteket szívesen továbbadtam, és olykor előfordult, hogy az óvodában a délutáni pihenő kezdetén, meséltem a kispajtásoknak.
Mikor Dédanyám szíve megszűnt dobogni, betölthetetlen űrt éreztem. Aztán, ahogy folytatódott életem, tovább meséltem a régi és új történeteket. Így állítottam Néki leronthatatlan emlékművet.
Megtanított arra, hogy a történet nem attól lesz eleven, ha az emberfia, szóról szóra visszaadja, hanem attól, ha a hallgatóság vállára terítjük a szavak szövetét, akár egy királyi palástot. Éppen ezért, roppant kincsnek tartom az anekdotákat. Hiszen fesztelenül adhatók tovább, és olykor egyetlen mondat vagy mozzanat köré, egész történetet kerekíthet a mesélő, s ha ügyesen teszi azt, hálás lesz néki a hallgatósága. Pontosan ezért komoly ellenérzésem van a pletykákkal szemben! Elszomorít a gáncsoskodás, a hátbatámadás, a szervezkedés. Emiatt elvarrom a pletyka szálait: ha hozzám kerül egy bántó hír, egyszerűen nem adom tovább… Viszont, ha anekdota kerül a markomba, roppantul felvillanyoz! Lehetőségem nyílik rá, hogy új környezetbe helyezzem a történetet, színekkel, zajokkal, illatokkal felruházva azt, anélkül, hogy igazságtartalmát elferdíteném… S ha jól sikerül a művelet: hallgatóságom hálás figyelme a fizetség…
Sokak számára – a jelenlegi medikus társaságból – ismeretlen az Orvosi Kommunikációs Gyakorlat. Az idei elsős évfolyam, a második szemeszterben, kéthetente, két órában részesült belőle. Az izgalmasabb órák közé sorolnám; lehet, hogy csoportom (Hatos) pajkos, aktív részvétele miatt. Nyilvánvaló, hogy ilyen óraszámban lehetetlen világmegváltó dolgokat elérni. Ezenfelül a tantárgy hazánkban még gyermekcipőben jár. Mégis a szerepjátékokból profitálhattunk: néhány csoporttársunkról kiderült, hogy komoly színészi tehetsége ez idáig rejtve maradt szemünk elől.
Az utolsó foglalkozáson úgy hozta a sors, hogy a Tanár úron kívül, egy kedves Hölgy is meglátogatta a csoportot. Némi helyzetkomikumot teremtett, hogy a Tanár úr, körülbelül ötpercnyi beszélgetés után megkérte a Hölgyet: „Mondjon véleményt a csoportról!” Talán, ez az apró dolog indította el a történéseket…
A Tanár úr, néhány percre kivonult két csoporttársunkkal, hogy megadja az instrukciókat a következő szerepjátékhoz. Erre az időre, a megfigyelő Hölgyre lett bízva a mosollyal felvértezett társaság. A Hölgy csordultig volt telve jó szándékkal, így felajánlotta, hogy, ha van kérdésünk a tárggyal kapcsolatosan, most bátran feltehetjük. A diákok részéről: néma csönd volt a válasz. A Hölgy, roppant bátran egészen messzire ment: „Most nyugodtan bármit kérdezhettek!” –mondta.
Csupán néhány másodperc múlt el, s a mellettem ülő Csaba barátom, nemes egyszerűséggel ezt kérdezte: „Van élet a földön kívül?”
Válasz nem érkezett…
Hozzászólások