1.
A Rákosi-korszak kitelepítési politikája 1949-1953 között sokak életét megváltoztatta. Az internáló táborok helységei az alábbi térképen láthatók:
A kitelepítési helyszínek
A terület adottságai alapján a magyar Gulág ideális terepének bizonyult viszonylagos zártságával, az ősztől tavaszig szinte járhatatlan szikes sarával helyet csinált és munkát adott az odaérkezőknek. A hagyományos termelési ágakat elsorvasztották. Az itt végzett munkának nem sok köze volt az értékteremtő munkához: sarlós rizsaratás, semmire nem jó gyapotföldek művelése, táblákba besült, befagyott cukorrépa csákánnyal kiszedése, csákányos kubikolás a hatalmas építkezéseken. A végzett munka csak gyötrődés volt a testnek, a léleknek. Családok százait zsúfolták össze csecsemőtől aggastyánig, rendőri őrizet alatt.
A Zalától Békésig terjedő kitelepítés az 1950 nyarán végrehajtott déli határsáv-kialakítással, az itt végzett deportálással egészült ki. A kitelepítésben több szempont kapcsolódott össze. Az egyik a diszkrimináció volt, amely két osztályharcos szemponttal fonódott össze: kulákellenes kampánnyal és a régi közigazgatási emberekre nehezedő nyomás fokozásával. A végrehajtásban megtalálhatók voltak a helyi indulatok, törlesztési lehetőségek. A „kulákok mellé” elhurcoltak pár holdas parasztokat, párttagokat, falusi boltosokat, kocsmárosokat: nagyobb részük délszláv és német nemzetiségű volt. A járási rendőrkapitányság „Véghatározat” címén kiállított kitelepítési határozatát személyesen vitték magukkal a helyi rendőrök két-három fős ÁVH-s segédlettel, éjjel vagy hajnalban. A családokat a vasútállomásokon külön tehervagonok várták.
A deportáltakat a helyszínen internálótábor és rendőri őrizet várta. A telephez tartozó kisebb épületben rendőrőrsöt alakítottak ki, az állatgondozók szálláshelyéből. A védelmet géppisztolyos, kutyás őrök látták el, éjjel-nappal, négyórás váltásban az őrbódékban. Az internáltak rendőri felügyelet mellett dolgoztak az állami gazdaság valamelyik telepén a legsürgetőbb, legnehezebb kampánymunkákban. Ezek a munkahelyek kapcsolták az internáltakat a külvilághoz.
A szabadulás után az elbocsátó határozat megtiltotta a határsávba, valamint a fővárosba költözés jogát. További korlátozások: kitiltás a vidéki városokból, rendőri felügyelet.
A déli határsáv-tisztogatás ügye külön napirendre került. A jugoszláv-magyar kapcsolatok javítására törekedve később megszüntették a déli határsávot, és 1956 szeptemberében az akkori kormány rendeletet alkotott a kitelepítettek vagyonjogi igényeinek rendezésére. A rendelet az internáltakról, mint a „volt déli határsáv létesítése folytán lakóhelyükről eltávozni kényszerült személyekről” tesz említést. A tényleges segítség 5000 forintig terjedő segély, és a visszatelepülés lehetősége volt – ha volt hova: a rendelet ugyanis az elkobzott ingatlanok érvényesítését gyakorlatilag lehetetlenné tette, és az igények elbírálását kizárólag helyi hatáskörbe utalta. Azok kérését, akik 1956 őszén valamit visszaigényeltek vagyonukból, elutasították azzal a megjegyzéssel, hogy „jelen határozat ellen fellebbezésnek vagy bírósági eljárás igénybevételének helye nincs”.
*
Beszéljen most Badi Lajos internált piskói parasztember „emlékirata”, akit családjával a jugoszláv-magyar határsávból száműztek a „magyar Gulágra”.
Badi Lajos lánya, Zsuzsa küldte meg édesapja visszaemlékező írását sellyei címemre az 1980-as évek végén, s ezt most közreadom a Hetedhéthatárban, szó szerint, semmit ki nem hagyva.
*
Én, Badi Lajos születtem 1906. március 7-én az Ormánság kis falujában, Piskó községben. Azzal a gondolattal fogtam hozzá ezen „emlékirat” megírásához, hogy azt a mérhetetlen szenvedést, amelyen családommal együtt át kellett mennünk megörökítsem az utódok számára.
Azon az éjszakán, amikor minket elhurcoltak – minden községből a jugoszláv határon végig 2-3 családot, mintegy 20 kilométeres sávban kitelepítettek (internáltak). Az összes kitelepítetteket a Nagy Alföldre hozták. A mi táborunk neve „Lenin tanya” volt. Ismertünk Lovas tábort, Kónya tábort, Borzas tábort. Úgy tudom, hogy Ebesen is volt tábor.
Amikor 39 hónap rabság után szabadultunk, hazamenni nem lehetett, de még csak megközelíteni sem volt szabad otthonunkat, olyan helyzetbe kerültünk, hogy senki sem akart számunkra otthont adni. Féltek tőlünk, féltek az ávósoktól…
2.
Amikor 1950. július 23-án éjjel egy óra tájban megkopogtatták házunk ablakát, anyósom szólt, hogy valaki be akar jönni. Már ott voltam, amikor felszólították, hogy nyisson ajtót – a rendőrség követeli. Azután kinyitottam szobánk ajtaját, és azt kérdeztem, hogy mit akarnak: erre két rendőr, két ávós, egy civilruhás férfi berontott a lakásba.
Rámszegezett fegyverre azt kérdezték tőlem, hogy „mennyien lakunk a lakásban”. Megmondtam. Ezután a törvény nevében felszólítottak, hogy meg ne próbáljak szökést kísérelni – mert fegyverüket használják. Amikor megkérdeztem, hogy minek köszönhetem a goromba viselkedésüket, rám ordítottak, hogy fogjam be a számat, majd megtudom. Azután feleségemet, a 12 éves és 7 éves kislányomat – fegyvert rájuk szegezve – arra kényszerítették, hogy anyósommal együtt üljenek le a heverő szélére.
Feleségem a rémülettől sírva kérdezte: mit csináltunk, hogy így bánnak velünk? Hiszen a beszolgáltatásnak is eleget tettünk, sőt még túl is teljesítettük. Letorkoltak bennünket, hogy hallgassunk. Ezek után felszólítottak, hogy kövessem őket a községi bíró lakására, ahol megtudtam, hogy minek köszönhetem a késő éjjeli látogatást. A bíróval felolvastatták azt a határozatot, amely szerint a Magyar Népköztársaság Piskó községben való tartózkodásomat azonnali hatállyal megszünteti, mert az itt tartózkodásom aggályossá vált, ingó és ingatlan vagyonomat elkobozza és azt a Piskói Termelőszövetkezetnek juttatja, és részemre más területet jelöl ki. Amikor magamhoz tértem, arra akartak kényszeríteni, hogy írjam alá a határozatot, hogy tudomásul veszem, de erre én nem voltam hajlandó.
Ezután két rendőr hazaráncigált. Hazaérve a családom még mindig ott ült a heverő szélén, két ávós vigyázott rájuk. Amikor megláttak a rettenetes állapotban, még jobban megijedtek. Az ávósok követelték tőlem, hogy olvassam föl a család előtt is a kormányhatározatot – ehhez már nem volt lelkierőm. Amikor családom megtudta, hogy koldusbotnál is rosszabbra juttattak bennünket, pánikba, rémületbe estek. A rendőrök tudomásunkra hozták, hogy egy kocsit, egy lovat, egy marhát elvihetünk magunkkal, továbbá ruhaneműt, élelmet, a jószágoknak takarmányt és mindez 3 mázsa teher lehet.
Láttam, hogy itt minden elveszett: szóltam a feleségemnek, hogy segítsen csomagolni. Keserves sírással ment a csomagolás. Már csak 2 óra volt hátra az indulásig. A rendőröknek mondtam, hogy a mama nem velünk él, így megengedték, hogy a fiához menjen, így nem kellett eljönni velünk.
Amikor eljött a sógorom, gyorsabban ment a pakolás. A hajnali világosság megvilágította szép udvarunkat, ismét elszorult a szívem: sírtam én is meg a sógorom is. Udvarunk tele volt virággal.
Azzal, hogy minket tönkretettek, nyomorúságba löktek, az állam semmivel nem lett gazdagabb, de a téesz is csak ideiglenesen, mert amikor 1956-ban a téesz felbomlott, és minket rehabilitálni kellett volna, már nem tudtak, mert már nem volt vagyona a téesznek, így nem tudta adósságát rendezni.
Visszatérve a történtekre: amikor kivilágosodott, egy pár velünk érző ember oda akart jönni hozzánk, hogy megtudják mi történt, de az ávósok fegyverrel elzavarták őket.
Amikor végre elindultunk, a két kislányt felültettem a liszteszsákok tetejére, majd felültem én is feleségemmel az egylovas rakott kocsira, melynek hátuljára volt kötve még egy szép fiatal tehén. Hátunk mögé még felült két rendőr – és így indultunk el mindnyájan sírva, elűzve falunkból, házunkból, megfosztva minden vagyonunktól. Piskón nem voltak nagygazdák: nekem is a feleségemével együtt volt 20 hold földünk.
A vajszlói vasútállomásra érve már vártak ránk a marhavagonok, melybe bepakoltuk amit hoztunk magunkkal.
Piskóról sokan jöttek utánunk, és segítettek berakodni a vagonba. Itt már több család volt, hozzánk hasonló internáltak. A szerelvény 10 óra tájban elindult velünk, azt sem tudtuk, hogy hova visznek bennünket. A szerelvényt továbbra is rendőrök kisérték. Nem lehet leírni azt a búcsúzkodást, szívfájdalmat, amit az elinduláskor éreztünk.
Sellyén szintén nagyon sok vagon volt már: minket ezekkel összekapcsoltak. Majd innen elindulva Szentlőrincen át Pécsre vittek bennünket. Sellyén, Szentlőrincen az állomáson nagyon sok rémült embert láttunk, akik ismertek minket.
Hamarosan a mi elhurcolásunk után egy ávós gépkocsi ment be Piskóra és szegény sógorom azt gondolta, hogy érte jöttek – ijedtében azonnal meghalt…
3.
Szomorú utunkon Pécsett kicserélték a kísérő rendőröket és az új rendőröknek bemesélték, hogy mi a nép ellenségei vagyunk: ők már sokkal szigorúbbak voltak hozzánk.
Budapestre érve Rákosrendezőre tolattak ki bennünket, ahol már több szerelvény volt, hozzánk hasonló internáltakkal. A szerelvényt tilos volt elhagyni. Vízért leugrottunk a tiltakozás ellenére, és így pár szót válthattunk a más vagonbeliekkel: ők sem tudtak semmit, hogy hova visznek bennünket.
Egyszer elterjedt a híre, hogy kivisznek bennünket a Szovjetunióba: rettenetes pánikot keltett a hír mindenkiben. Útközben írt leveleinket átadtuk a civileknek, hogy adják föl.
A füzesabonyi állomáson mindenki azt figyelte, hogy vonatunkat merre indítják: ha Debrecen felé, akkor biztosan Szibériában kötünk ki. Mindenki megnyugodott, amikor eltértünk Debrecen irányától: Tiszapolgár felé tartott szerelvényünk. Ohat-Pusztakócs-i állomáson már láttunk hozzánk hasonló sorstársakat, vagonokból pakoltak ki. Ők sem tudták, hogy hová viszik őket. Mi mentünk tovább, s egyszer megállt a vonat nyílt pályán. Sehol nem láttunk egy házat sem, de láttunk húsz lovas rendőrt. A minket kísérő rendőrök utasítottak bennünket, hogy pakoljunk ki a vagonokból, és az ott lévő pótkocsis vontatókra kellett átpakolni, amit hoztunk magunkkal.
Amikor készen voltunk, felsorakoztattak bennünket, és ott kellett hagynunk mindent, amit hoztunk. Az Állami Gazdaság kivezényelt emberei mindent elvittek a Bödönháti Állami Gazdaságba, minket pedig elindítottak gyalogosan legelőkön keresztül a sötétben. Amikor végre megérkeztünk valami elhagyott helyre, az asszonyok, a gyermekek már ott voltak. Volt ott egy barakkszerűség, ahova becipeltük könnyebb dolgainkat, élelem, ruhanemű stb. Aludni nem bírtunk, mert a barakk tele volt apró gyerekekkel, kik egész éjjel visítottak. Reggel korán kelt mindenki, kezdtünk egymással ismerkedni; sok ismerőssel találkoztunk. Vasárnap volt, június 25.
Az egész tanyában volt a barakkon kívül egy birkahodály, egy ököristálló, egy kis terményraktár, két cselédlakás: az egyikben a rendőrség, a másikban a gazdaságvezető lakott. Mi a barakkban laktunk száznegyvenen.
A jelzett vasárnapon nem kellett dolgozni, mert berendezkedtünk a barakkban. A déli órákban összeállítottak bennünket névsorolvasásra, másfél óráig tartott. A végén kijelentették, hogy holnap aratni kell. Itt azt mondták a vezetőségnek, a rendőrségnek, hogy ide grófokat, katonatiszteket, kulákokat, zsandárokat hoznak, és ezeket kell megtanítani dolgozni.
Másnap azt mondták, hogy álljunk össze és csináljunk négy csoportot. Minden csoportban 8 kaszás, 8 marokszedő, 4 kévekötő és 4 kötélteregető volt. A brigádvezetők megmutatták, hogy merre van a búzatábla. A brigádvezetőket a környező tanyákból rossz hírben álló emberekből szedték össze. Az a csoport, amelybe én kerültem, teljesen középparasztokból állt. Először minden csoport kb. négy hold területet fogott. Mi voltunk az első csoport, s én lettem mindvégig az első kaszás. Rengeteget dolgoztunk.
A rendőrség állományában volt egy civil ÁVÓ-s, aki soha sem tudta a létszámot megállapítani, mert a gyerekek el-elcsavarogtak, ezért mérgében lövöldözött. Az asszonyok és a gyerekek nagyon féltek tőle.
Nagy szomorúsággal telt az idő: minden gondolatunk a legidősebb lányunk, Zsuzsa volt, mert nem tudtuk, hogy mi történt vele. Aztán hírt kaptunk Zsuzsika lányunkról, ugyanis Szegeden tanult a főiskolán, s mikor elhurcoltak bennünket, ő még nem volt odahaza. A szünet ugyan már megkezdődött, de ő elment a barátnőjéhez Kenderesre, ott tudta meg, hogy jobb, ha egyelőre nem megy haza Piskóra, mert utánunk hozták volna: borzalmas volt ez a tudat. Elmaradt tőlünk szegény lányunk, minden támasz nélkül, teljes bizonytalanságban, minden anyagi nélkül. De még segíteni sem tudtunk, mert mindenünk odaveszett! Még az volt a szerencséje, hogy az oktatási szünet után is megtartották a főiskolán. Szörnyű volt ahogyan élt: a barátnője kapott menzát, őneki nem adtak. Azon éltek ketten. De én ha akkor azt tudom, hogy lányom éhezik, nélkülözik, odahívtam volna a táborba.
4.
Keservesen teltek a napok. Levelet csak úgy tudtunk írni, hogy kivittük a közeli tanyákra, és azokat az embereket kértük meg, hogy adják föl valahogy Debrecenben, mert a közelebbi postákat ellenőrizték. Így tudtunk életjelet adni magunkról. Így lett kapcsolatunk a külvilággal, mert újságot nem engedtek behozni a telepre. Később megszűnt ez a nagy szigorúság: megkezdődött hazulról a csomagok küldése is, de sok csomagot el is loptak.
Feleségemet később bevitték a konyhára szakácsnőnek. Novemberben kijártunk fát vágni. Egy napon kiszólt a rendőrség, hogy én és még öt társam nem mehetünk favágásra. Rosszat sejtve öt társammal bementünk a rendőrségre megkérdezni, hogy miért vettek ki bennünket a favágók közül. A Lemák nevű őrmester sem tudta, csak megmutatta az utasítást, hogy déli 12 órakor kell jelentkezni a Debreceni Rendőrkapitányságon. A táborban mindenki kétségbe volt esve, hogy miért hivattak bennünket Debrecenbe: fel kellett készülni takaróval és kétnapi élelemmel. Búcsúzáskor a legkisebb lányom annyira sírt, hogy sírógörcsöt kapott.
Amikor beérkeztünk a debreceni kapitányságra, ott tartottak bennünket öt napig előzetes letartóztatásban. Nagyon rossz ételt kaptunk, ehetetlent. Pestről megjött az utasítás, hogy internáljanak bennünket. Behozták dr. Vörös István siklósi ügyvédet is. A hatodik napon beszóltak a cellánkba, hogy elvisznek bennünket Budapestre. Mindannyiunkat összeláncoltak kettesével: elöl Szentirmai századost dr. Vörös István ügyvéddel, Kutor Lajost Varga Sándorral, engem Fekete Gyurival, az öreg Bede Fazekas Ödön alezredest egyedül hagyták. Öt rendőr kísért bennünket az állomásra a Kossuth utcán és a Vörös Hadsereg úton.
A vonaton szétoldozták láncainkat, de a bilincset rajtunk hagyták. Amikor megérkeztünk a Nyugati Pályaudvarra, megérkezett a rendőrség zárt kocsija is: ezzel vittek bennünket a Mosonyi úti fogházba, ahol már fegyőrök ügyeltek ránk.
Az internálótáborban találkoztam a sellyei Vitályos Béla villanyszerelővel, aki biztosította a tábor villanyvilágítását. Béla egy nagyon jókedvű agglegény volt, aki végig megmaradt villanyszerelői beosztásában.
Több mint fél évig a földön feküdtünk ruhában, szalma nélkül. Később, mikor tanyákat bontottak le, az ott található öreg deszkákból készítettünk fekhelyet. Mire beállt a tél, annyira elkészültek a házak, hogy azokba be lehetett költözniük azoknak, akik a szabad ég alatt laktak. Rettenetes bűzös, egészségtelen lakások voltak ezek: a földes szobák fala nyers vályog volt, fűtés nélkül, penészgombákkal a falakon. Az emeletes ágyakon felül aludtak a fiatal házasok, lent az öregek és a gyerekek. Tisztálkodási lehetőség nem volt.
Senkit nem bántottak. Könnyű munkánk volt. A Goldberger gyárból kaptunk összegubancolódott fonalat és ezeket kellett újracsévélni. Ezeket az újra felcsévélt fonalakat ládákba csomagoltam, Kutor Lajossal, és visszairányítottuk a gyárba. Ottlétünk alatt mindig ezzel foglalkoztunk. Munkánkból fakadt, hogy szabadon mozoghattunk a táborban.
Látogatást kéthetente engedélyeztek. Most, 29 év távlatából összeszorul a szívem, ahogyan visszagondolok arra a pár percre, amikor legidősebb lányunk – aki tőlünk elmaradt –, Zsuzsika meglátogatott: beszélni nem tudtunk a sírástól, drága, aranyos kislányom először még rám sem mert nézni, hogy ilyen rettenetes helyzetbe jutott az egész családom. Aranyos lányom egy pesti ismerős asszonnyal jött, kinek férje ügyvéd volt, s aki megpróbált a minisztériumban ügyemben eljárni – de semmit nem tudott intézni. Jöttek látogatni pesti ismerősök, a nővérem, a sógorom.
Az első hónapban egy hónapig káposzta volt reggel, délben, este. A második hónapban végig kerekrépát kaptunk, de ekkor már a látogatók behozhattak élelmet, ami nem tartott tovább két napnál. Heten voltunk, akiket egyszerre hoztak ide, így a csomagot hétfelé osztottuk. Havonta két csomagot kaphattunk. A legnagyobb érték a cigaretta, a szalonna volt. Eljött a nővérem is meglátogatni: egy fegyőr engedte be, aki valamikor tényleges katonaidejét Daróczyhalmán lévő őrsön töltötte, és járőrszolgálatban bejött hozzánk tejet inni, amiért a feleségem soha nem kért pénzt.
Az idő rövidsége miatt kértem a nővéremet, hogy segítsék feleségemet és Zsuzsikámat.
Telt az idő: elérkezett 1951. április 4. Behívattak bennünket egyszerre a táborparancsnokhoz, aki tudomásunkra hozta, hogy amnesztiával szabadulunk. De mivel a családom a Lenin-tanyán van – a többieké is –, visszakísérnek bennünket a táborba. Örültünk, hogy végre láthatjuk a családjainkat. Nagyon kevés pénzt is kaptunk.
Rabszállító kocsival elvittek bennünket a Nyugati Pályaudvarra, két rendőr kíséretében érkeztünk meg Hajdúnánásra, innen gyalog kellett volna kimenni Lenin-tanyára, de olyan gyenge állapotban voltunk, hogy képtelenek lettünk volna ezt az utat gyalog megtenni. Szóltunk a rendőröknek, hogy fogadjanak föl valamilyen járművet. Megtagadás volt a válasz. Ekkor saját megtakarított pénzünkön egy fuvaros kocsit fogadtunk föl, ez elvitt bennünket a táborig.
Óriási volt a meglepetés, mivel senki sem tudott a megérkezésünkről, szabadulásunkról. 1951. május 3-án egy kaszás brigád alakult, itt dolgoztam november 15-ig. 1952 tavaszán kocsis lettem. Itt már jobb volt: nem volt akkora szigorúság. Lassan elérkezett 1953. Az elmúlt három év sok keserűséget, bánatot, megaláztatást, szívfájdalmat okozott…
Később elmentem arra a helyre, ahol 39 hónapig szenvedtünk. Nem sokat láttam belőle. Mindent lebontottak, de a keserű, fájdalmas emléket nem lehet soha.
*
BADI LAJOS 1991. május 16-án hunyt el, 86 éves volt. Debrecenben lakott, ott is temették el, messze szeretett falujától.
*
Amikor Piskóról a Badi családot a határsávból kitelepítették, egyetemista voltam Budapesten. Édesanyám levelében írta meg nekem a tragédiát: „Elvitték Badi Lajost, feleségét, két kislányát, Györgyit, Marikát is. Legnagyobb lányuk, szegény, Kenderesen volt barátnőjénél. Ez nagy titokban van. Úgy van, hogy Pécsre megy, de mikor, nem tudom biztosan. Azon az éjszakán, mikor elvitték a családot, Zsuzsika akkor Szegeden volt, ott jár főiskolára. Csak Zsuzsika nagymamája van itthon: még az udvarba sem mehet. Benke Gyulánál lakik. Majd megőrül szegény Mári néni. De elvitték a Bohár családot is. Többet nem írok, mert hátha felbontják a levelet…”
(Megjelent: 2005. november-decemberben, 4 részben)
Hozzászólások