Az utóbbi években Magyarországon is egyre gyakrabban találkozhatunk a világ legnagyobb művészeinek alkotásait bemutató tárlatokkal. Ezek a kiállítások sosem látott tömegeket vonzanak, százezrek vágynak arra, hogy végre ők is személyesen láthassák, megismerhessék azokat a remekműveket, amelyeket oly régóta csodál a világ.
A bemutatott válogatások azonban rendszerint nem mutatják be a teljes életpályát, ezért gyakran előfordul, hogy aki nem ismeri a művész életét, legjellemzőbb alkotásait, és magát a kort, amelyben élt, az nem tudja a látottakat elhelyezni a teljes életműben, és gyakran elégedetlenkedve ad hangot csalódásának.
Mondhatnánk erre, hogy azért vannak a művészettörténeti albumok, hogy lapozgassák néha, ismerkedjenek a témával, és szép lassan majd rálátásuk lesz a festészetre, szobrászatra. Sajnos, mint annyi minden, ez sem ilyen egyszerű az életben. Én például az évek során sok szép albumot megvettem, gyarapítgatva könyvtáramat, és egy kicsit az ismereteimet is. Visszatekintve, sajnálkozva kell mondanom, hogy alig ismerek olyan kiadványt, amelyik a témában kevésbé járatosaknak szólna. Rendszerint magasan képzett szerzők írják a képek mellé az ismertetőket, emelkedett hangnemben, a „ti már úgy is tudtok mindent” közönséghez szólva, nem is sejtve, hogy a többségnek idegen a téma, és szokatlan, nem életszerű az a fogalmazás, amelyik jelzők sokaságát halmozza minden mondatban.
Van nekem erre egy régi, de máig időtálló kis történetem.
A gimnáziumban a sors úgy hozta, hogy bár sosem vágytam rá, latint kellett tanulnom. Nagy megpróbáltatás volt ez nekem, soha nem volt lazítás, pillanatra le nem tértünk a „cicerói” útról. Aztán egy alkalommal a mi (egyébként fiatal) Manyi nénink azt mondta, hogy talált a könyvtárban egy szép könyvet, szeretne megmutatni belőle néhány képet. Kinyitotta, körbesétálgatott vele, mi meg csak tátottuk a szánkat. Rodin legszebb szerelmes szobrait tárta elénk, csak úgy szép csendben, egy-két szóval, szinte kommentár nélkül.
Abban az időben még alig volt televízió, nem voltak szép képes magazinok, nem csoda hát, hogy sosem hallottunk Rodinről. Ez az óra azonban mély nyomokat hagyott bennem, és alig vártam, hogy negyedikben művészettörténetet tanuljunk. Remek, igazán képzett, idősebb hölgy tartotta az órákat, mégis képtelen voltam „megbarátkozni” tanítási módszerével. Nem volt elég a tárgyi ismeret, költőket lepipálva kellett ódákat zengeni még a görög oszlopfőkről is, egy-egy szép festményről vagy szoborról már ne is beszéljünk. Az én falusi alkatomhoz a kevés szóból is jól megértjük egymást szemlélet párosult, és bizony nevetségesnek tűntem volna a saját szememben is, ha áradozva ecsetelem a látottak – legtöbbször magától érthető – szépségét.
Rodin azonban az enyém maradt, pár év múlva eljutottam párizsi múzeumába, sőt Szentpéterváron is találkoztam munkáival. Kedvencem lett. Talán ezért is ugrik be óhatatlanul a fenti történet, ha egy új albumot látok.
Amikor a közelmúltban megpillantottam a Korona Kiadó – eredetileg francia – Művésztársaságban sorozatának első köteteit, szememet még a szokottnál is nagyobbra nyitottam. Picasso, Renoir, Toulouse-Lautrec neve alatt különleges recepteket is ígértek a kötetek. Meglepődtem és – bevallom – kicsit aggódtam is ezen a társításon.
Gyorsan meg kell mondanom, gyönyörű albumok, minden igényt kielégítő nyomdatechnikával készítve, és végre olyan tartalommal megtöltve, amelyről sugárzik, hogy széles körben befogadásra talál. A nevükben mindenki által jól ismert művészeket az életükön, a hétköznapjaikon át ismerhetünk meg. Családi háttér, fiatal évek, a festészet felé tett első lépések, sikerek, csalódások, szerelmek, barátok, a befogadó, körülvevő társaságok, minden, amire egyébként is kíváncsiak lennénk.
Szinte játszva ismertet meg a művész életével és alkotásaival a gondosan válogatott képanyag és az olvasmányos, jól érthető szöveg. Külön nagy értéke a köteteknek a sok, nálunk talán még sosem látott fénykép bemutatása, amelyeken minden pózolás nélkül, hétköznapi öltözetben, valóban ellesett pillanatokban láthatjuk a nagy egyéniségeket. Aki látja Renoir fotóját, amint háza lépcsőjén üldögél, vagy a már idős korában készült, sejtelmesen mosolygó portréját, az a festményeit is másképpen fogja nézni. Össze tudja kapcsolni a festőt képeivel, annyira illenek egymáshoz.
Természetesen az ételek sem hiányoznak a kötetből, mégpedig kellemes meglepetésre nem kitalált dolgokkal untatnak a szerzők, hanem a ránk maradt levelek, dokumentumok alapján a művészek közismerten kedvenc ételeiket mutatják be. Értéküket növeli, hogy a korabeli francia, Picasso esetében a katalán konyha hagyományosan népszerű, általában a köznép által fogyasztott helyi ételeiről van szó. Nem is gondolná az ember, hogy ez a téma, milyen gyakran szerepel például Picasso alkotásain. Róla egyébként több olyan fénykép is található az albumban, ahol éppen ebédel, sőt olyan is, amelyiken az ételt kóstolja – főzés közben. Szenzációs felvételek.
A szerzők elérték céljukat, a kötetet lapozgatva egy kicsit mi is – a címben ígérteknek megfelelően – a szereplők társaságában érezzük magunkat. Olvasgatva teljes képet kapunk a művészről, könnyen magunkba szívható ismereteket, amelyek önmagukban is megállnak, de a későbbiekben építeni is lehet rájuk.
A téma sokat látott ismerői sem fognak csalódni – bármelyik kötetet is veszik kézbe -, mert a képanyag válogatása nagyon jól sikerült, a közismerteken kívül sok szép és érdekes látnivalóban lesz részük.
A sorozat folytatódik, a tervek között olyan nevek szerepelnek, mint Verdi, Puccini, Balzac, Rodin, Manet vagy Matisse.
Könyvesboltban járva keressék, lapozzanak bele az albumokba, kedvet fognak kapni az egyébként igen méltányos áron kapható reprezentatív kiadványokhoz!
Hozzászólások