Nem vagyok a háborús könyvek olvasója, így kicsit félve, de nagy érdeklődéssel vettem a kezembe Budai Györgynek a közelmúltban a General Press Kiadónál megjelent kötetét, hogy vajon átérzem-e a sorok közül az írónak az élet szépségébe, egymás megbecsülésébe, a feltétel nélküli barátságba, és legfőképpen a békébe vetett hitét?
Az első sorok, az első gondolatok magával ragadják az olvasót, és onnantól már nincs menekvés, a könyvet olvasni kell! Már nem gondolunk arra, hogy egy pilóta tud-e könyvet írni, lehetnek-e érzelmei, maradt-e realitásérzéke, mert rögtön látjuk, itt nincs helye a kételyeknek.
Az események időben messze visszanyúlnak, a szerző gyermekkorától indulunk, amikor egy vajdasági fiú elhatározza, hogy pilóta szeretne lenni. Mindig magyarnak vallotta magát, de Jugoszláviát érezte hazájának, és az elvégzett iskolák, a szeretett tanárok, a repülés, a hadsereg iránti hűség egyre csak erősítette benne a hazaszeretet büszke érzését.
Szerencsésnek érezte magát, pláne, hogy tisztként Mosztarban, Bosznia ősi városában szolgálhatott, ahová a diákévek emlékei is fűzték. Kevert lakosságú város, magyarként is befogadták, barátokra talált a szerbek, bosnyákok és a horvátok között is. Fiatalember, százados, családja, két ott született fia van, álmodni sem lehetne szebbet.
És egyszer csak megbolondult körülötte a világ, Jugoszlávia nemzetiségei önállóságra, saját országra vágytak, és ezzel vége lett a korábbi nyugodt életnek. Horvát, szerb, bosnyák, mindenki harcolt mindenki ellen. Józan ésszel felfogni sem lehetett az eseményeket. Amikor már mindenki fegyverrel járkált, érezni lehetett, hogy Mostar sem ússza meg, csak idő kérdése, hogy ideérjen a háború, és vele a pusztítás, a gyűlölet, amely szétszakítja a barátokat, szomszédokat, gyakran a vegyes családokat is. Hősünk is érezte ezt, ezért a családját még időben haza küldte a nagyszülőkhöz, a Vajdaságba. Egyedül őrlődik szeretett városában, tehetetlenül várja a fejleményeket, nem tudja, mit tegyen. Nincs hová menni, ráadásul a repülés a mindene, máshoz mihez is kezdene? Telnek a hónapok, romlik a helyzet, egy idő múlva már a városban lévő lakására sem mehet, el sem hagyhatja a laktanyát.
Budai György
Elvész mindene, oda a lakása, az autója, amikor áthelyezik egy másik bázisra már csak egy táskára való holmija marad. Próbál vidámnak látszani, társai előtt megőrizni tekintélyét, de lelkileg őrlődik, nem akar értelmetlen célok áldozata lenni. Hiányzanak szerettei, és amikor egy év szolgálat után végre néhány nap szabadságra mehet, visszatérve azonnal leszerel. Az értelmetlen háború helyett a bizonytalan, reménytelennek látszó jövőt, de a család közelségét, szeretetét, az életet választja.
Sokat repülünk a könyvben, kicsit már magunk is helikopterpilótának érezzük magunkat, de tudjuk, ez csak a felszín, a szépség, ami nem fedheti el, nem oldhatja meg a hatalmas gondokat.
A megtörtént események az olvasóra is komoly lelki hatással vannak, a szerző bőrében vagyunk, a fejével gondolkozunk, érezzük minden rezdülését. Tehetetlenül, tanácstalanul vergődünk mi is, félünk a háborútól és iszonyodunk az önmagukból kivetkőzött emberektől.
Hitelességén túl a könyv nagy értéke, hogy gondolkozásra készteti az olvasót, szinte rákényszerítve, hogy mondjuk ki, adjuk tovább, nincs borzalmasabb, mint háborúzni, elpusztítani mindent, megtagadni szomszédokat, barátokat, népeket.
Érzelmekre ható szép könyv. Mindenkinek el kellene olvasnia – aki békében szeretne élni.
A szerző és a könyv honlapja: www.felhokkozott.com
Hozzászólások