Belopotoczki nagymamámat sose láttam fejkendő nélkül. Ha nagy ritkán, talán kánikulában elöl megnyitotta, nem több. A ház, amiben Mancinényével lakott, a Dombó Pál utcában állt és négy ablaka erre, az általam finomnak vélt utcára nézett. Szebb volt, mint a miénk. Valahogy egy kicsit büszke voltam, hogy ebben lakik a nagymamám.
Elég ritkán látogattuk egymást. Névnap, születésnap, karácsony előtt vagy után, elhozni az ajándékot. Hogy mi lehetett az ajándék – talán valami édesség? Nem emlékszem.
A Belopotoczki nagymamát – olyan értelemben – nem éreztem igazi nagymamának. Nem tegezhettük („tessék szíves lenni” … stb., nem az igazi), nem lehetett rajta lógni és vakartatni a hátunkat a nap minden órájában, mint Mucival, az anyai nagymamánkkal.
Mondta is néha, cérnavékony torokhangján csiripelve:
– Sose gyöttök be.
Néha vettem a bátorságot és az iskolából hazafelé menet bementem. Készítettem előre magamban, hogy miről fogok beszélni. Nem könnyű egy tíz-tizenkét éves kamasznak.
Szombat volt.
Mancinénye nyitott ajtót. Mögötte az előszoba a homályba veszett, és száz befőtt és füstölthúsféle szagát árasztotta. Az egyik egész falat függöny takarta. Igazán sose tudtam megfejteni az előszoba titkát. Balra aztán a konyhába be.
– Na, gyössz? – kérdezte az icipici, tipegő nagymama.
A szeme körül a barna karikák sötétebbek lettek mióta utoljára láttam.
– Ja, megyek hazafelé, gondoltam…
– Ülj csak le. Hogy megy az iskola?
Izgalmas kérdés. Már bántam, hogy „begyöttem”.
A konyhaasztalon a gyúródeszkán frissen kisodort tészta szikkadt a sorsára várva. A gondosan feketére suvickolt sporherden halkan zubogott a víz.
Mancinénye (valamikor igenszép asszony, legszebb a Belopotoczki lányok között) kezében szemétlapát, kisseprű. A láthatatlan lisztszemcséket próbálta felsöpörni a tiszta konyhakőről.
A hokedli szélén ültem, hátamon a hátitáska. Nem mondták, hogy vegyem le. Nem rosszból, nem jutott eszükbe. Gyerekfélével kevés dolguk volt.
– Kérsz málnaszörpöt?
– Kérek – mondtam bátran, ha már úgyis benne voltam a kalandban.
Fürgén sürögtek a málnaszörp és egymás körül. Szorgalmasan akadályozták egymást.
– Ne ebbe a pohárba, anyika, inkább abba a magasba.
– Sok a szóda, inkább szörpöt – így nagymama.
Közben Mancinénye elmondta, hogy a héten kétszer volt kifőtt tészta és holnapra, vasárnapra vett félkiló húst, azt főzi meg savanyú káposztával. Hétfőre is van valami ötlete, kedden grízestészta lesz…
– De mit főzünk szerdán, anyika?
Anyika tanácstalan volt. „Talán paradicsonyos káposztát?”
Tizenkét éves voltam és délelőtt biológiaóra alatt egy félig (na, majdnem egészen) lopott verset írtam. „Szép, ha kelsz, szép, ha jársz, szép, ha szól és csókra vársz” – tele voltam még ennek a gyönyörűségével. Így aztán nem tudtam fölmérni a félkiló hús, darástészta és a szerdai ebéd problémáját. A szörp jó volt. Házi.
– Na, anyunak sok varrni valója van?
– Sok. Mi segítünk neki tisztázni. Éjjel-nappal varr, de csak néhány jó kuncsaftnak. Hát a tisztázás rabszolgamunka – mondtam. Nevettek.
– Mikor lesz disznóölés? – érdeklődött nagymama.
– Karácsony előtt. Több helyre hívták apát. A zárdába is. A nővérkék nagyon szeretik, ha ő a böllér, mert nem beszél csúnyákat. Ő is szívesen öl a nővérkéknél.
– Mi majd januárban. Kérsz még? (mármint málnaszörpöt)
– Nem, köszönöm, nem kérek, de már megyek is.
Húzott a táska.
– Csókolom. Köszönöm a szörpöt.
Ha nehéz volt bemenni a nagymamáékhoz, még nehezebb kijönni. A kapuig kísértek mind a ketten, lassított menetben. Tudom, az volt a vágyuk, hogy egyszer valamelyik unoka, ha „begyön”, zsíroskenyeret kér, vagy valamit, ami olyan lenne, mint egy saját gyerek. De ebbe már nem mentem bele, túl nagy kaland lett volna.
Hazafelé ceppedlizve, nagyokat döccentve a hátitáskámmal, azon morfondíroztam, hogyan lehet és mit is jelent, amit egyszer Belopotoczki nagypapa mondott… Hogy ő tulajdonképpen egy báró Belopotoczki, csak bebizonyítani nem tudja, „mert elveszett a kutyabőr”.
Ezt mindig is meg akartam kérdezni a nagymamától… na, legközelebb. Szárnyas gondolataimat tovább röpítve elképzeltem nagymamát fekete kendő nélkül, természetesen koronával.
Mókás kép volt.
Szerdán meghalt a nagymama.
Hozzászólások