Újsághír: „Sz. és B. között a vasúti pályán egy tehervonat halálra gázolta N. N.-né h-i lakost. A szerencsétlenség körülményeinek tisztázására a vizsgálat folyik.”
„… tulajdonképpen a szerelem naszcensz boldogság. MOST simogatom az arcod, MOST ölellek… egy pillanat és vége. Aztán marad az emlék, az emlékezetkínzó percek és órák, hogy felidézzék a megszületett és meghalt pillanatot, de ez már érzékekkel fel nem fogható.”
– … hogy? Mit mondtál a lábamról? Ja. Hát igaz, hogy az se rossz, ha valaki egy életen át tűrhető lábakon jár.
Egyébként kösz. Aztán itt van még a színek gyönyörűsége…
– Mit akarsz már megint a színekkel? Neked valami megártott. Neked színkomplexusod van.
– Az mi? De képzeld el, ha ez a világ csak fehér-fekete lenne? Repülni tudnék az örömtől, ha csodálatos színeket látok. Isteni!
– A lábadnál hagytuk abba. Látod, az az isteni.
– … ühüm…
(„… ó, üres és fölösleges szavak, és mégis ólomsúllyal nehezednek rám. Hogy vártam ezt a napot…”)
Az asszony tehetetlennek érezte magát, kétségek gyötörték már régen… Lassított, és a visszapillantó tükörbe nézett.
– Én kiszállok míg megfordulsz.
– Jól félj…
– Döbbenetes milyen „vadmotoros” vagy.
– Ja. Tényleg félsz?
– Hát persze.
Hirtelen elhatározással offenzívába ment át.
– Tudod te, hogy csak a vakvilágba szeretlek? Az édes eszedet szeretem.
Csend.
Ordítóan nem illettek egymáshoz.
Aztán:
– Idefigyelj, Ügyeske. Ne irigyeld a Tibort, amiért az S. pusztai havas nyírfát neki ajándékoztam a múltkori kiszálláson…
… pedig érezte, hogy ez már nem is irigyli…
– Van még valami adnivalód? – ez alattomos ütés volt.
– Te csúf kis egér, persze, hogy van. Mind a harminckét fogamat neked adom. Örülsz, hogy neked adom?
– Persze, és kösz. Tedd már sebességbe, mert ez teljesen tilos, amit csinálsz.
Gurultak a hegyről üresben.
– No és ha tilos? Más is tilos. Az is hogy itt vagyunk. Tudod, hol kellene lennünk?
– Énnekem nem tilos. Nekem minden szabad.
– Az jó. – Kis csend után: – az ilyen asszonyokat, mint én, el kéne égetni.
– Nem értem a lelki fájdalmadat.
– Éppen ez a baj.
A jobb index villantott egyet, aztán az asszony behúzta a kéziféket.
– „Királyasszony lovagja”, szedjél nekem hóvirágot. De siess, mert mindjárt esik az eső.
– Igen, igen királyasszonyom, de hol van novemberben hóvirág?
S hogy az asszony kezei végre szabadok voltak, magához húzta és megcsókolta a száját.
(„… legszívesebben beültetném a frizsiderbe a lady L. szeretője mellé”) – gondolta lehunyt szemmel az asszony.
Olyan régen nem találkoztak és olyan régen nem érezték egymás közelségét … és most ez a fölösleges, halott dialógus…
Most érezte igazán, hogy azok a szavak, mondatok, amiket hetek óta melengetett neki, megfojtják – de nem tudta kimondani. Két tenyerébe fogta azt a kisfiús fejét, és eltolta magától.
– Mit nézel?
– Téged. Baj?
– Nem. Egyébként hogy vagy?
– Jól. – Nyel egyet. – Úgy látom, hogy szedhetek én magamnak virágot.
Kiszállt, átugrotta az árkot, és égnek fordított arccal visszanézett.
– Már esik.
– Hoztál magaddal pótharisnyát? Mert ezt megnézheted, ha tovább mégy. És ez egyébként milyen virág? – kérdezte biggyesztve, amikor az asszony visszafutott a kocsiba.
– „Emlék a boldogságról” nevű virág…
Csend…
– Menjünk, mert már biztosan várnak bennünket, egyértelműen kétértelmű mosolyokkal.
– Akkor ma többet nem is találkozunk? – riadt az asszony hangja árulkodón.
– De, később talán leléphetünk.
– Ühüm…
…
Öt óra elmúlt. A város széles sugárútján villogtak a jelzőlámpák a leszálló novemberi estében. Az asszony hátradőlt, összehúzott szemmel nézte az utat. A szája tele volt keserűséggel. Komolysága új volt, idegen. A férfi a jobb oldali ülésről szótlanul nézte. Csend… csend… mindkettő érezte, hogy végleg összetörött valami…
– Megérkeztél. Én már nem megyek be – mondta halkan az asszony.
Két arc, két visszafogott mosoly. Álarc, hogy ne látsszon a fájdalom, hogy ne látsszon a szánakozó közöny…
– Én már nem TUDOK bemenni…
…
A kihalt országúton fehér vattafoszlányokká tépte a reflektor a ködöt. A lezárt sorompó megállította.
A lezárt sorompó piros szeme a fényes úton vibrált. Az eső már nem esett.
A kesztyűtartóból elővett egy kis dobozt, és lassú mozdulattal a szájába öntötte a tablettákat. Nehezen nyelte le víz nélkül.
„Naszcensz boldogság, ez egy bolond kitalálás. Naszcensz oxigén… az van, például. Születése pillanatában… aztán nincs tovább… nincs…
Kiszállt, gondosan bezárta a kocsit, összehúzta magán a kabátot és átbújt a sorompó alatt. Elindult hosszú lépésekkel a talpfákon.
„Tulajdonképpen sose hazudott… mindig én hazudtam magamnak… és sose szólított a nevemen… ez nagyon nagy hiba volt.”
Kicsit szédült és óriási álmosság nehezedett rá.
„Tulajdonképpen a legnagyobb hiba az volt, hogy soha nem szólított a nevemen. ’Drága’ ez mindenki lehet és ’Elvtárs-nő’ különösen.”
A talpfák mind lassabban fogytak a lába alatt.
A szemébe világító erőszakos fényesség elől védekezően emelte arca elé a karját.
…
Kéremszépen, amikor én megláttam, már nem volt mentség… kéremszépen én soha nem tudom elfelejteni – sírta két ájulás között az olajos, szenesképű fiatal masiniszta.
Szelíd és érzékeny gyomrú ember volt.
Hozzászólások