A szobám ablakából látni a várost. Nem a panorámás, éjjel messziről világítós részét, hanem a szürkébb, szögletesebb, közelről poros részét. Az egyik panelből látni a másikat. Innen a földszintről még kilátás sincs. Csak egy kopott pad a házak közti kavicsos ösvényen. Kicsit távolabb az összefirkált garázsok melletti gazos játszótér. A menetrendszerű kutyasétáltatók és a korhadó padokon pletykáló nyugdíjasok. Vagy a néni, aki télen-nyáron az utcát takarítja, pusztán önszorgalomból. Ők elég közel vannak. Túl közel. Az én ablakomból nem kilátás van, hanem belátás. Belátás a többi ember életébe. Szoba belátással. Ahogy itt ülnek a padon, egy karnyújtásra. Vannak egyetemisták, akik jókedvet szívnak e csendes környezetben. Vagy a nagyvilág elől bujkáló szerelmesek. Esetleg méla, nagyszakállú hontalanok pihennek pár liter tablettás társaságában. Nem ismerem ezeket az embereket. Mégis olyan ismerősnek tűnnek, mikor szembe jönnek az utcán. Nehezen állom meg, hogy ne köszönjek rájuk. Nem kémkedek utánuk, de az ablak arra való, hogy kinézzünk rajta. Az én ablakomból nem tópartot látni vagy erdőt, hanem embereket. Kicsit egyformák, kicsit különböznek. Modernek, egykedvűek, szürkék. Jönnek és mennek. Ami mindenkiben közös, hogy a lábukat nézik. Lefelé merednek. Ha egymás mellett mennek el, úgy intézik, hogy véletlenül se kelljen a másik szemébe nézni. Pedig ijesztően közel élünk egymáshoz, mégis kerüljük a másik tekintetét. Ugyanolyan házakban, ugyanolyan lakásokban élünk. Ahonnan egy ugyanilyen ablakból ugyanazt a padot látni. Ugyanazok az emberek ugyanazokat a kutyákat sétáltatják. De abból az ablakból vajon látni a várost? Abból az ablakból vajon látni engem?
Hozzászólások