Gondolkoztál már azon, hogy ki vagy te? És most nem arra célzok, hogy ügyvéd, vagy gondnok, vagy bármi. Nem is a nevedre vagyok kíváncsi. Hanem, hogy ami benned van, ami meghatároz téged, mitől van. Magamon tudom legjobban megvizsgálni ezt az ügyet. Néha ugyanis úgy érzem, hogy ülök bent egy ember fejében és rácsodálkozom annak működésére. Amikor a karját mozdítja, vagy pislog. Bonyolult gépezet az ember. Ugyanakkor, ha nem figyelek oda, egy kócos fiatalember vagyok, aki mindenféle dolgot hajt végre a világban, örül, fél, szeret, mosolyog, sír és még megannyi érdekes ténykedés központja. Ha teljesen kikapcsolok, felszállok, mint egy könnyű felhő és bármi lehetek egy pillanat alatt. Ha nyugalomra vágyom, juhász leszek a poros, széles alföldön és egy fa tövében pipázok. Ha dühös vagyok, halált megvető katona vagyok, aki egymaga száll szembe az ellenséggel. Azzá válok, amit csak a képzeletem teremteni képes.
Ha nagyon koncentrálok és figyelek, újra átélhetem a múltamat. A gyönyörű nyarakat a kis faluban, amikor az élet a játékról szólt. Vagy az iskolában eltöltött éveket. A tegnapi napot. Az emlékezés tehetsége akkor válik fontossá mikor a megtett út olyan hosszú, hogy a kezdete nem is látszik, csak a horizont és rajta táncoló délibáb. Azok a dolgok, amik később fontos emlékek lesznek, abban a pillanatban nem is tűnnek olyan fontosnak, egyszerűen a pillanat rövidsége miatt elsuhanunk mellettük. Aztán később, többször visszagondolva, megállítva mérföldkövekké lesznek a haszontalannak vélt momentumok.
Az ember nagyon összetett valami. De ennél is cifrább az én. Mert mi az, amitől én vagyok? Ki vagyok én? Egy ember vagyok, egy biológia lény. Egy a sok ember vagy a sok többi lény közül? Nem. Én egészen más vagyok. És éppen attól, hogy azt érzem, hogy benne ülök egy ember fejében, hogy bármi lehetek a képzeletem által, és hogy bármit, amit eddig tettem, vagy történt velem elő tudom idézni az emlékezetemből újra és újra. Én vagyok a testem minden porcikája. Én vagyok, aki ezt a bonyolult gépezetet irányítja. És én vagyok, aki ismerem minden titkát és minden pillanatát ennek az embernek.
Emlékszem édesanyám hangjára az első pillanattól fogva, és ez a hang lesz, amit utoljára elfelejtek. Tisztán emlékszem milyen szaga volt édesapám kispárnájának, amikor reggelente bebújtam mellé az ágyba, és amit én csak apaszagnak hívtam. Emlékszem a legfinomabb csók ízére, amit tőled kaptam kedvesem. Emlékszem a leglassabb és legvörösebb naplemente színére a keleti sivatagban, amikor messze voltam otthonomtól. És emlékszem milyen lágy tud lenni a nyári szellő, és milyen csípős a téli szél. Ember vagyok, aki bármerre jár a világban, lát, hall, szagol, tapint és ízlel dolgokat, amit elraktároz, és csöndes estéken mosollyal vagy könnyel újra felszínre hoz. Én nem vagyok más, mint aki az érzéki tapasztalatok, emlékek hatására mások számára megfoghatatlan érzéseket, hangulatokat érez.
Az vagyok, aki egykor a magánytól félt, később a magányban találta meg a békességet. Én vagyok az, aki nyáron olyan piros, és ha zavarba hozzák még pirosabb. Én az vagyok, aki a boldogságtól tud a legjobban sírni, és ha tud, segít. Aki annyi csíny miatt, olyan sokat szaladt a büntetés elől, és aki aztán a sarokban ült piros füllel, orcára száradt könnyekkel. Aki hol visszapörgetné az élet nagy, nehéz kerekét, hol pedig büszkén előre nézve képzeli színesre a jövőt. Én vagyok a kisgyerek, aki az óvodában bárkivel szembe szállt hogy megvédje kishúgát, legyen az felnőtt vagy nagycsoportos. És én voltam az is, aki a focisulitól a stadionig jutott. Voltam korán kelő újságkihordó, és írtam cikket éjszaka. Hívtak öcskösnek és köszöntek csókolommal is. Szerettem már nagyon hiába, és csalódtam hirtelen nagyot.
Rájöttem végre, hogy én ki vagyok. Én vagyok e férfi testben az elmúló idő. Hol fiatal vagyok, hol agg öreg, aki az emlékek útján visszafelé lépked. Én vagyok, aki innen belülről látja a hatalmas világot. Aki álmában felülről néz le saját parányi ágyára. De még nem vagyok készen, még csak most kezdtem el. Megyek tovább, sírva vagy kacagva, tágra nyitott szemmel, biztos lábakkal, örökké mesélve.
Hozzászólások