A tó jegén állt és a horizontot nézte. Komor volt és kemény, mint alatta a jég. Két kézzel szorosra húzta fekete szövetkabátját, aminek egyik gallérja felfelé a másik lefelé állt. Csapzott volt a hideg széltől, mely oly kíméletlenül az arcába fújta a havat. De ő csak állt mereven és a messzeségbe bámult. Néhány méterrel mellette a nádasba recsegve kapott bele a dermesztő téli szél. Felhajtotta eddig lefelé hajló gallérját, és egyik kezével a nyakánál összefogta, míg a másikkal zsebében kotorászott. Mindezt a lehető legnagyobb nyugodtsággal tette. Nem sietett, nem kapkodott. Ráért. Abbahagyta a keresést, de a kezét továbbra is a zsebében tartotta. Lassan, megfontoltan tekintetét a szürke égboltra emelte, majd határozott, de lassú léptekkel elindult a jégen a befagyott tó közepe felé. A szél süvítésén és a nádast hirtelen megrázó lökések ropogásán kívül, tökéletes csend volt a tavon. Ahogy lassan lépkedett a hóval borított jégen, saját lépteinek nyikorgását hallgatta. Ekkor már lehajtott fejjel meredt lefelé. Egészen elvarázsolta, ahogy a szél kacskaringózva söpri lába alatt a finom havat. Percekig sétált így, lehajtott fejjel és végtelen nyugalom árasztotta el. Úgy érezte, hogy az egész világ megfagyott és csak ő sétál egyedül e halott világ fagyott felszínén. Nem fázott, pedig a szél csípős volt és gyors. Kipirult arcán nyugalom tükröződött. Egyáltalán nem bántotta, hogy egyedül van. Kimondottan tetszett neki a helyzet. Dacolt a magánnyal. Örült hogy nem kell megszólalnia. A jégen sétált és hallgatta, ahogy a tél a jégen zenél. Furcsa, keserédes rapszódia volt ez. A téli tóvidék összes hangjának didergő kompozíciója. Behunyta szemét és hallgatta. Valahol a szürke égen, árván és károgva repült keresztül egy fekete varjú. A nádas mintha ezer kard vívna egymással, zörögve rázkódott a tó jegén. Közben a szél monoton süvöltve a jég felszínén szaladt, miközben magával hordta a porrá tört havat. Dob helyett cipőjének kopogása adta az állandó ritmust egészen addig, míg egy egészen éles, visító hangú rianás fel nem korbácsolta az eddig halálnyugodt téli tájat. Ekkor megtorpant széttárta kezeit és a közelből felröppenő, eddig néma madarakat figyelte, ahogy rikoltozva, károgva szerteszét repülnek. Még mindig széttárt kézzel egyhelyben forgott és mosolygott. Én a parton ültem és néztem, ahogy ezt csinálja. Először nem értettem. Aztán egy hasonlóan hideg és szürke téli napon rászántam magam és hasonlóan tettem. Most már tökéletesen megértem minden lépését. Mintha a vízzel együtt a percek is megfagytak volna a tó jegén. Az órák megnyúltak a végtelen felé és az addig homályos gondolatok egészen tisztán látszottak. Nem suhantak el egy pillanat alatt, hisz a pillanat is megfagyott. Egyedül a talpunk alatt cikázó porhanyós hófuvallatok tűntek gyorsnak. Ráértem szemlélni a dolgokat úgy, ahogy valójában vannak. Nem úgy, ahogy egyébként, egy pillanat alatt eltűnő homályos képként látni vélem. Gyermekként nem szerettem a telet, hidegnek és kegyetlennek találtam. Mostanra megtanultam tisztelni. Hiába hideg, kopár és szürke a tél. Mégis jegével képes konzerválni az egyébként hamar elmúló emlékeket.
Hozzászólások