„Időm annyi, mint a tenger!” –
Mondják az emberek, ha ráérnek.
„Nem számít este van, vagy reggel” –
Nincs időm, s meg nem értenek.
Nem baj, hisz jómagam sem értem,
Minek vagyok, ha sosem érek rá.
Talán pont emiatt új színbe festem
Újra és újra. És újra: Hajrá!
Most felállhatnék és mennék,
Magam sem tudom, hogy hová,
Inkább ülök itt még egy percig,
Hátha felszállhatok egy hajóra.
Hozzájuk kik majd hazavisznek,
Ha nem is arra folyik a Duna,
Ők azok kik a csodákba hisznek
Jól tudják: Az én folyóm Tisza.
Nem baj, hisz jómagam sem értem,
Hogy miért kerültem én oda.
Mára is túl sokat ígértem,
Épp ezért életem a túlóra.
Veled is oly régen beszéltem,
Ezért nem mentem én haza,
S remélem, hogy egyszerre minden
Válik örökké, s egyben valóra.
De ha mindez így történik
Egy áldott nap vagy éjszaka,
Akkor majd mitévő legyek?
Hisz így nem mehetek haza!
Inkább semmim se legyen!
Semmim se legyen és soha!
Minthogy a kezeimben minden,
S többé nem válhat valóra.
Nem is akarok én mást csak azt,
Hogy legyen mindig friss kenyér,
Fejem fölött tetőt, s alatta falakat,
Csak azt ki engem vár, és kér.
Legyen meg az eszem, egészségem,
Tiszta a lelkem e mocskos testben.
Nem kérek én mást tőled Istenem,
Csak azt, hogy légy néha velem.
*
Oleg Lazarev Alekszandrovics a fővárosi Cserhát Művész Kör 2007. októberben meghirdetett országos pályázatán a kötetlen vers kategóriában költői nívódíjban részesült. Gratulálunk a Miskolcon élő, lapunkkal öt éve kapcsolatban álló barátunknak, szerzőtársunknak.
Hozzászólások