Már ő sem az, ki volt egyszer,
A helyek sem azok, mik voltak egykor,
Ahová visszajárok, ott az idő sem az,
Hisz nem marad veszteg, csak torz.

Dermedt vízben sárgult leveleket a szemem látni vél
Se nem ősz ez, se nem tél.
Elmentem már itt egyszer, százszor rég
Olyan, mint volt, olyan, mint soha eddig.

Felejtsd el, felejtsd el ott, ahol
Fehér békében fekete fátyol.
Kereszttel áldott halottak közt állok
Sírjaik előtt meztelen léptek.

A temető. Lelépek.

Hold sugarában sírva fakadt az árva fészek,
És itt jövök újra, igen visszatérek
Oda, hol ezüstbe mártják kezüket a kérgek
Csípőmből gyökerek nőttek, s mégis hálójukba lépek,
Miközben füstöt hányva hangosan emésztek.
Pókok hemzsegnek mindenütt! Semmiség!
Rekedten kiált néhány tücsök még.
Szemben meg a zászlók fáznak,
S nem liheg egy kémény már rég.
Odalent Szent Istvánék kezet ráznak,
S Széchenyi alatt ropog egy szék.

Megállt az óra. Vagy csak a hely kevés?
Bár elférek éppen, mint égő tűzben látott sistergés.
A nem látott kő rúg belém bátran,
Faág simítja meg kétszer vállam,
Kezével érint, bőrömet fogva tartom,
Holott eremmel mindig erre vártam.
Most meg érzem újra éhes számon
A fel nem vágott fenyőízt.
Előttem emberekről szobrok állnak
Nem érti ő sem miért van itt.

Odafent pelyhek a Holddal hálnak
Ez a föld már túl hideg
Csöpögnek ölembe a fákról árnyak
Tarkómmal érzem, hallom őket,
Mondjátok, miért jöttetek?
Nem hívta őket ide soha senki,
S nem is köszöntek a vendégek.
Nem lesz már ennek sosem vége,
Bárhogy is lészen, most elmegyek.

Megosztás

Tweet