Bocz Gyula
„Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be,
Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.”
(Orbán Ottó)
Spirál
Bocz Gyula meghalt. Fáj ezt hallani, s nem enyhíthetjük a fájdalmat azzal, hogy így mondjuk: elment. Bocz Gyula nem ment el. Maradt, ahol volt; a nélküle mindörökké üresnek és halottnak tűnő kert s vele együtt halt fáinak torz árnyéka nemcsak nem-létét, de ott-voltát is jelzi. A Pécsett, Villányban és Hosszúhetényben szétszórt hamvait hegyekből föltámadó szél sodorja magával, eső mossa be a földbe, hó takarja el az arcát. Elvegyül a földdel, amihez oly erősen kötődött, amiben gyökeredzett, amiből vétetett; s elvegyül az éggel. Egy a természettel, mint ahogy egy volt vele világéletében.
Föld és ég; anyag és lélek; röghöz kötődés és szabadság – számára sosem
Csigaház
volt ellentét. Sorsa és műve nem választások, divatok, irányzatok váltakozásából állt, útja nem keresésből vagy tévelygésből. Az ő életműve a teljesség folyamatos megtalálása. A világ, a természet és – hol dadogva, hol bevallva – Isten teljességét mutatta fel újra meg újra. Magától értetődő gonddal csiszolta tökéletesre a legapróbb csigát, véste kőbe a csillagokat, faragott ki hegyeket. Nem alkalmazkodott sem helyhez, sem korhoz. Szobrai maguk teremtik a teret és az időt. A Madár és a Spirál nem „díszítik”, hanem (át- és újra-) értelmezik, megalkotják a Szársomlyót; kőtömbjei nem „bemutatják” a tektonikát, hanem maguk mozgatják a földet; Csigaháza és Megfagyott rügye nem „érzékeltetik” az örökkévalóságot, hanem maguk dermesztik meg az időt; Keresztje nem „illusztrálja” a gyászt, hanem élő fájdalmat okoz. Sosem veszett el a részletekben: eggyé lett velük, és sosem félt az „egész”-től: egy volt vele. Szerette a földet, a szelet, az esőt, a napot, a csillagokat – immár velük is eggyé lett. Amit teremtett, teljes világ az. Nem befejezetlen, nem hiányos. A mester befejezte művét, eggyé lett vele, s most – a sokadik napon – megpihen. Jól van ez így. Mégis nagyon fáj. Mégis nagyon hiányzik.
Hozzászólások