Pannon Magyar Ház – 2010. szeptember 3.
Vizsgáztató professzor
Bánki Judit Hagner művei Németországból érkeztek ide, onnan, ahol él és alkot, Wetzlarból. Bánki Judit nagy utat tett meg az elmúlt évtizedekben: elindult Dombóvárról, majd Gödöllő, Ibafa, Pécs következett, végül egy jó nagy lépéssel Németországba került, Wetzlarba – és ennek a döntő lépésnek köszönhetjük most, hogy itt vagyunk újra Pécsen, miután bejárta még közben a fél világot: egyrészt férjével együtt a vadászat okán, másrészt a szobrai révén. A művészet mindig ott volt körülötte: akkor is, amikor még gyermekként írni kezdett Dombóváron, akkor is, amikor Ibafán népművelő volt, akkor is, amikor újságírást tanult Pécsen, valamint filozófiát, pszichológiát, irodalomesztétikát hallgatott. És leginkább akkor ölelte körül a művészet, de mondhatnám azt is, hogy beburkolta, amikor – már Németországban, mint Bánki Judit Hagner, 1982-ben – a kezébe vett egy darab agyagot, és az azonnal szoborrá formálódott ujjai között. A történet szinte hihetetlen… De hogy mégis igaz, azt a körülöttünk lévő kisplasztikák és a falon lévő, fotón bemutatott köztéri szobrai bizonyítják.
A szobrász alkotásai az elmúlt közel három évtizedben megjárták már Németország több városát, Wetzlar, Düsseldorf, Nürnberg, Stuttgart, Berlin, Essen galériáit, és voltak Párizsban, többször is, valamint Franciaország más tájain is, továbbá Szentpétervárott, Bécsben, és persze Magyarországon is: Pécsen kívül Budapesten, Dombóváron, Gödöllőn, Szigligeten, Balatonbogláron, Szigetváron.
L. Csépányi Katalin balról, Borsós István tárogatón játszik
Judit és az agyag jókor találkozott: sorsszerűen akkor, amikor már sok mindent megtapasztalt, és ami szoborrá formázva kívánkozott ki keze alól. Talán ezért nem volt szüksége mesterekre, kivéve egyet: Varga Imrét, akinek mesteriskoláján részt vett Salzburgban, 1989-ben, amikor már hét éve készítette szobrait.
Ezek a szobrok egyszerűen csak megszülettek: többnyire az éjszaka csendjében, amikor a család többi tagja már nyugovóra tért, akkor felébredt az agyag… és formálódni kezdett hol gyermekké, hol várandós asszonnyá, hol anyókává, hol herceggé – hogy aztán vagy köztéren, vagy szobában-teremben találja meg a helyét már bronzba öntve, és adjon biztatást a rátekintőnek, az őt megsimogatónak. Hogy a bronz melege adjon erőt, hitet az emberségben, az egymást gazdagító kapcsolatokban – hogy mégsem menthetetlen ez a világ, mint ahogy a Bánki Judit Hagner által formázott kézfej, a Káplár László Jó Ember Díj szobra is kifejezi, ahogy óvón hajlik a márványra, mint ahogy annak az embernek a keze borul a környezetére, aki a díjat kiérdemelte. Nem véletlen, hogy az ő szobra lett a Jó Ember Díj.
Mint jeleztem, Judit Hagner sok kiállításon vett már részt amióta alkot. A 2007-es wetzlari kiállítás-megnyitó meghívójáról dr. Elen Markgraf művészet-történész szavait idézem: „Már első szobrainál az emberi érzés és gondolat kifejezése olyan erővel mutatkozott meg, mint ma. »Az agyag a második anyanyelvem« – hangzik a művésznő vallomása, aki elutasít minden mesterségeset, minden utánzást, és kizárólag saját érzései azok, amelyek munkája során vezetik, s melyeket a szó legszorosabb értelmében »agyagba gyúr«. Judit Hagner első kiállítása óta – amely 1984-ben, ugyancsak Wetzlarban volt – konzekvensen megtartotta művészi kézjegyét, de ebben a stílusban továbbfejlesztette és témakörét kiszélesítette. Változatlan maradt művészetének központja: az Ember ábrázolása. A nehéz élet nyomait magukon viselők, a boldogság rövid pillanatait átélők, kétség, harag, öröm megjelenése és jogos léte képviselik az emberközpontúságot munkáiban. Judit Hagnernek sikerült érdeklődést, megértést, szimpátiát ébreszteni a szemlélőkben. Nemzetközi elismerése jogos és megalapozott.” – írta a művészettörténész.
Bánki Judit Hagner az egyik alkotása mellett
Judit Hagnert nemcsak mások művei ihletik szoborkészítésre, mint a Villon tiszteletére készült A szép fegyverkovácsné, hanem a szobrász maga is ír. A Hetedhéthatár magazinban több írása jelent meg. Köztük az egyik, a 2003 karácsonyára közzé tett, egy szobor születéséről szól, a címe: Bronzkatedrális. Nincs itt a szobor, de a nyomtatott számból most mégis ideidézem, mert jól mutatja, hogy az alkotó elméjében mi játszódik le egy szobor születésekor:
„Tombol a hóvihar a téli tajga felett. Az apró vasútállomás már majdnem elsüllyedt a hóban, a sötét szibériai éjszakában. Az egyetlen sápadt lámpa körül emberek álldogálnak. Egy a sorsuk. Várják a vonatot, amely talán soha nem érkezik meg. A sínek a ködös semmiből jönnek és futnak tovább a beláthatatlan sötétségbe. Egy kis család szorosan összehúzódik. Az apa és anya között síró, álmos gyerekecske, védve a tomboló förgetegtől. Vág a szél, mint a kés. A kegyetlen hideg lassanként összetereli a védtelen embereket. A melegen öltözött büszke paraszt közelebb lép a kis családhoz, hogy felfogja a szél erejét. A nagy ember árnyékában fagytól kínzott vékony fiatalember reszket. Kabátkáját és csomagocskáját szorítja a testéhez. Érzi, hogyan árad az emberi meleg a bundából, és óvatosan mindig közelebb és közelebb húzódik. Batyujával és széles testével kofaasszony takarja a fiúcskát, mosolytalanul, hallgatagon. A fagyhalál, ez az ordas farkas már kerülgeti őket… Aki elalszik, elveszett… Már alszik az első, magába roskadva, mozdulatlanul, ő már nem utazik tovább, ha a reménytelen éjszakában a vonat mégis megérkezik. Utolsó melegét még a többieknek ajándékozza. Végső álmában égi trojkák csengettyűi csilingelnek. Ő már megérkezett. Tombol a hóvihar, üvölt a gonosz szél. Hol vagytok ti tündöklő karácsonyok? Hol vagy karácsonyi angyal? Ebben a pillanatban elcsendesedik a vihar. Hirtelen szárnyak érintik az elkínzott embereket… Aztán fény és meleg vesz körül, és előttem áll az emberi összetartozás szobra, egy „katedrális” egyetlen bronzból öntve. Ki tudja, talán örökre?”
Így vall a szobrász-író vagy az író-szobrász a művéről, és e szavak összecsengenek dr. Elen Markgraf művészettörténész imént idézett szavaival, valamint Kisbalázs Györgyével, írói nevén Bogádi Kis Györgyével, aki több mint öt évvel korábban, Judit Hagner 2002-es pécsi kiállításának megnyitóján mondta a következőket Nőt Béla és Ilona Műhelygalériájában: „Bánki Judit Hagner művészetében az alázat forrása, tárgya, a szentség: az Ember. Előtte, érte, miatta és vele együtt hajol a földig naponta wetzlar-i műtermében, és mutatja meg ezer alakban mindazt, amit meglátott benne: a nagyságot, a tisztaságot, az örömöt, a reményt, az együvé tartozás vágyát, az egymásra utaltság terhének bensőséges szépségét, a jóságot.”
Kisbalázs György nem lehet már itt, fél éve hogy elhagyta e földi világot, de mégis itt van most, és az ő szemével és lelkével is simogatjuk ezeket a szobrokat, amelyeket annyira szeretett. Borsós István, Kisbalázs György veje, a tárogató hangjaival csalogatta közénk őt, és azon a két héten keresztül, amíg ezek a szobrok itt lesznek, addig Kisbalázs György is itt marad velük.
Gyönyörű prospektusokat láthatunk itt Judit Hagner szobrairól. Ezekben az ismertetőkben élnek a szobrok, mégpedig azoknak a fotóknak köszönhetően, amelyeket Ludwig Hagner, Judit férje készített. Látszik a felvételeken, hogy Ludwig Hagner nagyon ügyelt arra, hogy a két dimenzió ellenére megelevenedjenek a szobrok. Ilyen fotókra csak az képes, aki maga is szereti ezeket a műveket, és tiszteli-becsüli az ezen alkotásokat létrehozó művészt.
Bánki Judit Hagner kisplasztikái nélkül Európa 2010-es kulturális fővárosa, Pécs – szegényebb lett volna. Köszönet azért, hogy megajándékozott bennünket ezzel az élménnyel.
Bánki Judit Hagner szóvivőjeként köszönetet mondok Bokor Bélának, a Határontúli Magyarságért Alapítvány elnökének, aki meghívta a szobrászművészt e kiállításra, a Pannon Magyar Házba, és köszönet illeti Bánki Judit Hagner magyarországi és németországi családtagjait – akiknek segítsége nélkül ez a kiállítás nem valósulhatott volna meg.
A jelenlévők közül, akik még soha nem találkoztak Bánki Judit Hagner alkotásaival, azok fogadják szívükbe mindet, akik pedig már ismerősként tekintenek e művekre, hordozzák őket továbbra is magukkal szeretettel!
Hozzászólások