Nyüszítő árkok, buja rétek,
Rettegő füzek, vihogó gémek!
Lezser aszfalt, fulladozó méhek,
Zúgó felhők, s ti mind alant,
A morajló Földön, s föld alatt!
Hallottátok mit súgott a Nap az éjjel?
Titkon búgta édes kéjjel:
„Véget ér a szenvedésed!”
Félve kérdem, mit kér cserébe,
Azt feleli szürkén-hévvel: „Seregembe lépj be!”
Hát de gunnyasztó szívem nem éri meg neked,
Hatalmába kerít majd az észvesztő őrület…
„Jó az! Isteni! Démoni erőnk ezzel lesz
Sátánnál is ördögibb, angyalnál is tisztább,
Mert az őrült az egyetlen, ki büntetlen oszt halált.”
Hát gyilkolnom kell? – rebegem zagyván,
S éltem vetem össze mások életével.
Amikor épp nemet válaszoltam volna,
Az aranyló Napvezér következőt mondta:
Hagyd a morált, az istenért!
Dobd sutba az erkölcsöt, és élj!
Gondold el: Azzá lehetsz, akivé lenni akartál!
Megfordult velem a világ…
S akkor váltam az Arany Kajmánná,
Én lettem a kegyetlen keselyű,
A Gonosz balkeze, az együgyű,
Az örök szolga, kit nem bánt a halál.
S jött a reggel, de nem a feledés,
Az éjjeli Nappal folytatott beszélgetés
Ott kísért elmém hátsó zugában,
Duruzsoló hangja nem szűnik agyamban.
Azt hiszem két ellenfél küzd itt bennem…
Az egyik a józanság, a másik az álom,
A skizofrén angyal reám kiáltott:
Ne légy már ilyen bamba, ilyen egész,
Lényed szakadjon a hatalomtól ketté!
S én dupla-malom lényem rabjaként gyilkolok.
Hozzászólások