Élt egyszer egy öregember, a messzi Lassú-öregedésországban, aki fiatal korában úgy határozott, hogy ha a fia nagykorú lesz, akkor nem ám egy falusi zsémbes asszonyhoz kényszeríti, hanem egy jólelkű gyönyörű menyecskéhez.
De honnan lehet ezt tudni? Tette fel magában oly gyakran a kérdést. Mígnem három nappal a fia tizennyolcadik születésnapján valami szöget ütött a fejében. Az, hogy ha külsőleg szépnek találja a lányt, hogyan döntheti el, belülről is megfelel majd a fiának: Hogyha találkozik eggyel, mindig nevetséges arcot vág. Ha a lányka kineveti, akkor belül kárörvendő, szívtelen teremtés, aki nem méltó az ő gyermekéhez. Ha még csak kuncogni sem kezd, annál inkább.
Így történt ez száz meg száz alkalommal, mígnem az ország összes lánya kacagni kezdett rajta.
Várt az immár öreg megint évszázadokig, ám az újabb és újabb született leányok is mind kinevették. Az öregember már haldoklott, és még mindig nem talált megfelelő feleséget, pedig György, a fia már a férfikor legszebbikébe ért. Aggódni kezdett az öreg. A fiára bízta a titkát. Az megígérte, hogy folytatja apja szokatlan tevékenységét, amikor az említett kilehelte a lelkét.
Végül az ezredik ház tizedik nagykorú lyánya nem nevetett. György arca azonban azt árulta el, hogy nem is várt kevesebbet a lánytól. Így szólt hát:
– Hogy hívnak, virágom?
A fiatal lány bátortalanul válaszolt.
– I… I… Imola a nevem. És kegyelmed kicsoda? – kérdezte kissé felbátorodva.
– György vagyok, és azért jöttem, hogy megtaláljam szívem asszonyát. Megtaláltam. Te leszel az…
György azt hitte, Imola azon nyomban „igent” mond, de tévedett.
– Előbb bizonyítsd be, hogy te is méltó vagy hozzám. Ez így szerencsés, nem uram?
– Persze, lelkem. Mit kell tennem?
– Egy jegenyefenyő ott áll egy kopott szőnyeg közepén tíz éve… Azóta alaposan lehullottak tüskéi, és beleszúródtak az oszladozó szőnyegbe. Szedd ki őket egy este és reggel alatt, vagy… vagy nem lehetek a tied.
Ezeket Imola nagy nehézségekkel mondta ki, mert ő is nagyon megszerette Györgyöt.
György odament az említett helyre, és elkezdte szedegetni a tüskéket.
– Ez így nem megy! – fakadt ki, miután az egyik tüske sebet ejtett a kezén. De ahogy ezt kimondta, ott termett egy sündisznócska. Még csak rá sem nézett a csodálkozó Györgyre, máris munkához látott. Mint egy száraz talaj a vizet, szívni kezdte magába a jegenyefa tüskéit. Aztán se szó, se beszéd, eliramodott.
Délben Imola vidáman szállt felé, gyönyörű esküvői ruhájában. Így még tündöklőbben festett, mint hétköznapi ruhában. Györgynek tátva maradt a szája, de aztán gyorsan be is csukta, mert eszébe jutott, hogy Imola figyeli, aki szólni készült hozzá:
– Tudtam, hogy kiállod a próbát – szólt, de aztán rögtön férje nyakába ugrott, és megcsókolta.
György nagyon hálás volt a kis sündisznónak, aki segített neki, mert öt gyermekük született.
Hozzászólások