Szilovics Szilvia | Jégvilág

Szépirodalom - vers

Jégvilág

Sötét fellegek nehéz takarója
nyomja az ég kékjét a horizontra.
A tompa napsugarak kihúnynak,
s a ködben derengő fények gyúlnak.

Kihalt az utca, a fagyos kapuknak
sora mögött fázó kutyák lapulnak.
Csupán a röpke téli szél süvít át
az udvarokon, felkapva a hó porát.

Céltalanul, némán bukdácsolok,
magam vagyok és a gondolatok,
melyek a fejemben zakatolnak
s a külváros csendjében sem hagynak.

Menekülnék előlük, de nem lehet.
Űzött lelkem menedékre nem lelhet.
Kopott emlékek, messze tűnő álmok
tűnnek fel, ahogy mélán meg-megállok.

Fagyott a szívem, mint az utca köve.
Nem tudom a boldog tavasz eljön-e.
Amikor nyílik szebbnél szebb virág
és felolvad végre a jégvilág.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Jégvilág”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés